My Israel
március 7th, 2010 Szerző: g.benjamin 

.Lassan másfél éve, hogy itt élek ezen a földön. Hatvanon túl, a hetvenhez közeledve lettem olé hadas. Napjaim peregnek, de az értetlenkedő tekintetek stabilan tartják magukat. Sokak számára értelmezhetetlen az én koromban a lépésváltás. Nem tagadom engem is flusztrál a korom. Bevallom eleinte bennem is dúlt a kétely. A biztos és a bizonytalan párharca az én agyamban is fészket vert. De ma itt vagyok, s kezdek gyökeret ereszteni.

Nem ahhoz a generációhoz tartozom, akit sors üldözött ide, sem ahhoz kiket az október vihara hozott. Amikor a határok lebontásra kerültek, már felnőtt voltam, de még mindig nem volt elégedő tudati kényszer bennem az induláshoz. Aztán hatvan felé jöttek a befelé figyelés évei. Egy meghatározhatatlan belső hang motivált, meg egy pánikszerű félelem: nem marad elegendő időm, és felkészületlen leszek, ha az unokám megkérdez. De attól is féltem, hogy akárcsak esetemben a kamaszkor életre való rácsodálkozása fontosabb lesz számára, mint a gyökerei. Sportkifejezéssel élve: időt kértem. Megkaptam! Sőt annál többet!
Tény, nagyot léptem az elmúlt években. Talán annál is nagyobbat, mit amit az előző évtizedek során. Mindig is voltak álmaim, melyeket olykor félszegen, olykor gátlástalanul – de megléptem. Ma sem tudom pontosan mikor vált visszavonhatatlanná a gondolat, csak azt tudom, hogy egyszer csak lett, szinte a semmiből. Izrael, mint mágnes az erőterébe fogott.

A mögöttem lévő évek, az életem során kialakult beidegződések egyfajta rutinként irányították korábban döntéseimet. Apám tanított rá, hogy a papírlapnak két oldala van. Az egyiken az érveket, a másikon az ellenérveket kell felsorolni – s ha minden szó megfontolásra került csak azt követően jöhet a döntés. Apám öröksége az életem része lett. Ez utóbbi döntés azonban törvényt bontott, egyszerűen megléptem a gondolatot. Magam is meglepődtem milyen könnyen ment ezt követően minden.

Amikor most leírom, és ezzel újra élem az elmúlt hónapok történéseit – kissé számvetést is készítek. Nem mindent tudok pontosan visszaadni abból amit érzelemként megélek, Az életem során megkoptak a szavak, újakat nehéz találni – de ha tőmondatok is elegendőek, csak annyit mondanék: az idő igazolt.

Már van bennem “itthon”, meg “otthon”érzete – és egyiket sem érzem gyengébbnek a másiknál. Erre szokás mondani, hogy hazát cseréltem, de szívet nem. Megkönnyezem a magyar, és gyökereim révén új hazám himnuszát is. Most, hogy leírom, jöttem rá: a két nemzet himnusza jól tükrözi azt az érzést, amit a váltás kapcsán legjobban érzek. A keserédes bús, múltunkba révedező dallamok veretes teherként szinte nyomasztóan hatnak rám, soha nem szerettem énekelni, de szerettem azt a borzongást amit ez a dallam kivált belőlem. A Hatikva dallama szárnyaló végtelen szabadságot jelent számomra – s bár még nem ismerem a teljes szövegét szívesen dúdolom magamban. Valahogy könnyebbé, felszabadultabbá teszi a lelkemet. Olyasmiféle ez, mint egy kiadós sírás utáni megkönnyebbülés. Az új otthonom iránt egyébként is egy kamaszos rajongás kerített hatalmába, valóban azt érzem, hogy ha kellene még repülni is tudnék.
Amikor a határon az első izraeli okmányt kitöltötték számomra, az ügyintéző rutinszerűen megkérdezte “voltál katona?”. Akkor azt gondoltam: “hülye kérdés, hatvan is régen elmúltam, mit akar ez tőlem”. Ma már úgy érzem, hogy ez a kérdés azt sugallta, hogy itt és mostantól számítanak rám. Ez nem piár szöveg. Az állampolgári hovatartozásom, ezzel a kérdéssel lett megpecsételve. És akkor még nem is beszéltem az identitásomról.

Kétszer szorult el a torkom amikor erre a földre léptem. Amikor közel huszonöt éve először léptem a repülőtér betonjára, és akkor amikor az első izraeli személyi okmányomat kézbevettem. Ma hazatérő, megtelepedő, életét újra kezdő és -végre- nagybetűs ZSIDÓ vagyok.

Engem is üldöz az alapkérdés: ki a zsidó? Ismerni vélem a választ. A zsidó hagyományok tisztelete alapjaiban bennem gyökeredzik. Még akkor is ha sok tekintetben hiányosak az ismereteim. Valami határtalan tisztelettel vagyok az elkötelezett életet élőkkel szemben. De én megmaradok ezen a szinten, nem akarok hirtelen “megvilágosodni”. Tisztességesebbnek vélem ha nem fordulok szembe korábbi énemmel. Néhanapján felteszem a kipát, ez a tisztelgésem a nagyszüleim, s anyám emlékének,- és tiszteletem a nemzetnek mely befogadott.

Legvégére hagytam, de talán ez a legfontosabb. Mitől más az életem. Mitől lett számottevő ez a váltás. Tehát adott egy új lakóhely, új élettér, új barátok, és ismerősök. És talán a legfontosabb az életmódomban bekövetkezett változások.

Mindenek előtt azon kaptam magam, hogy megszűnt a gyógyszerfüggőségem. A vérnyomásom, a koleszterinszintem stabilizálódott. Teltek, múltak a hónapok s egyszer csak azt vettem észre, hogy megszűntek az ízületi problémáim is. Tudom ez utóbbi, a kutyát sem érdekli, de ettől még a korosztályom sajátja a panaszkodás. (jelen esetben kérkedésbe burkolva)

Szóval magam számára is meglepő módon nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban telnek a napjaim. Biztos, hogy a napsütés, a tenger közelsége, a töménytelen zöld és virágözön látványa is befolyásol. De a legfontosabb az, hogy nem rutinszerűen élek. Nincsenek már beidegződéseim. Szemlélődő lettem, egyre nyitottabb szemmel járom a várost. Éjjel, nappal fényképezek. Tereken sétányokon órákig üldögélek és nézem az embereket. Hónapok óta nem tudok betelni ezzel a világgal. Ugyanaz az utcarészlet szinte naponta jelent mást. Nap mint nap fedezek fel ugyanabban a közegben újdonságokat. Nem ritka amikor naponta 8-10 kilométeres sétákat teszek. Alig tudok egy helyben ülni.

Nem tudom hány évet kaptam eredendően a sorstól, de az biztos, hogy most meg lett toldva legalább öttel.