Home MyISRAEL» › Egy Olá Chádásá naplója 2010. január 8. péntek …. megtörtént hát végre… felkapaszkodik velünk a zsúfolásig tömött kis gép, és a héber, magyar, mindenféle nyelven zsongó, izgatott tömeg közepette bevallom, kell néhány nagy lélegzet, miközben az ülés támlájához préselődve visszanézek a Dunára… Most érzem igazán, véget ért valami, a maga jó és rossz valójában, abban a kis országban, ahol felnőttem, megtanultam magyarul gondolkodni, érezni, élni és ítélni… ahol azért valami még hiányzott, a másik felem, az eltemetett gyökerek, és talán mindig is tudtam, egyszer eljövök, onnan, otthonról, ide haza… Az első harmincöt évemet Magyarországnak adtam, Magyarországtól kaptam, most pedig úton vagyok… Mellettem a családom, párom lelkesen fotózza a nagy pillanatot, fiam 12 éve minden komolyságával lesi a felhőket, összekapaszkodva nézünk ki a kis ablakon, alattunk a tenger, előttünk a hely, ahol vár a múltam és a jövőm. -------------------------------------------------------------------------------- Ágnes vagyok, Családommal, férjemmel, 12 éves fiammal 2009 októberében, mint új bevándorlók jöttünk Izraelbe. Első lépéseinket, első benyomásainkat tartalmazza ez a napló. --------------------------------------------------------------- Isten hozott itthon! 2010. január 6. szerda ¬ 19:50h.Agnes Miután Kisembert újra biztosítottam róla, hogy a tengerpart ugyanott lesz most is, ahol tavasszal –még turistaként- hagytuk, mintegy igazolásképpen fel is tűnt a cakkos part. Olyan, mint egy nevető száj. Vagyis mint sok nevető száj egymás mellett. Illett is a hangulatunkhoz, mert aznap csupa ilyen emberrel volt dolgunk, valahogy az oléknak mindenki örül…a reptéri hölgy is a táblával… Már ifjoncként is irigyeltem azokat a kissé titokzatos embereket, akikre kis táblákkal várnak, valahogy úgy gondoltam ez afféle bennfentes dolog… hát most a mi nevünk is ott állt egy táblán… Méretes kis tömeg jelezte, hogy bár Magyarhonból ma „csak” hatan jöttünk, sokan mások is most kezdik meg itteni életüket. Jó harmincad-magunkkal ültettek egy buszra, kanyarogtunk a reptér területén és találgattuk hová visznek, mi lesz a csomagokkal… a jól bevált reflexszel rögtön szorongani kezdtünk, ahogy azt hosszú évek alatt megszoktuk, (akkor még sejtelmünk sem volt róla, milyen izraelinek lenni )…aztán kilépve a légkondicionált épületből, no meg a buszból, megcsapott a forró mediterrán levegő, a fűszeres virágillat és valahogy eltöltött az (az azóta már ismerős) érzés, jó hogy itt vagyunk, vártak ránk, majdcsak elintéződik a papírmunka, ez csupán formaság, mi azért már idetartozunk. A másik épületbeli fogadóirodában várt az igazi meglepetés: bárpult, szendvics, süti, kávé, tea, a gyerekeknek ajándékcsomag (a csoportban fellelhető mindkét gyerkőcöt mi magyarok „delegáltuk”, ami kissé meglepő, de szép teljesítmény!) egyszóval minden földi jó –bele értve az izraeli hívásokra használható telefont is- belátásunk szerint… Lepakolásztuk a (nem is olyan kicsi) kézipoggyászainkat (meg az időközben rólunk lekívánkozott több rétegnyi téli holmit, reptéren beszerzett utolsó magyar újságokat, eddig féltve dédelgetett lego-fúrótornyot ) a velünk alijázó másik kis család mellé, és először óvatosan kerülgettük a finomságokat, aztán, látva, hogy mások is megbátorodva esznek-isznak, mi is újratöltöttük lemerült energiatartalékainkat és a jóllakott, elégedetten kávézó-teázó „tömeggel” együtt vártuk, mi lesz most… A váróterem melletti fülkékbe családonként szólítottak az ügyintézők és az irataink alapján szép sorban, visszavonhatatlanul beírtak minket a „nagy (virtuális) könyvbe”, átkonvertálták az adatainkat héberré –a nekünk juttatott ügyintéző arcára azért egy röpke pillanatra láthatóan kiült a rémület, mikor szembesült a magyar nyelvtannal – de no problem, minden megoldható, lett héber nevünk, bevándorlási igazolványunk (Teudat Olé), ketten kaptunk egyet közösen (mindenkinek jutott benne egy oldal) ehhez helyben csináltak fotót (csak rólunk, felnőttekről, a gyerekeknek csak az adatait írják be). Ma már tudom, hogy ez azért is nagyon praktikus, mert a párom nevére érkező csomagot én is fel tudom venni a postán, ha ő nem ér rá, mert ezzel igazolható, összetartozunk. No, de vissza a reptérre: kaptunk még nyomtatványokat, ami a személyi igazolvány igényléshez, illetve az eü. biztosítás megkötéséhez kell, meg egy nyomtatványt, amit a bankszámlanyitáskor tölt ki a bank, és ezt kell bevinni a Befogadási Minisztériumba. Utolsó -igen kellemes- akkordként még a támogatás első összegét is átnyújtotta az ügyintéző, pont úgy, mintha egy szál virágot adna, és mire mindent elintéztünk, a csoport többi tagja is indulásra készen állt. Sejtettük már, mi jön most, irány vissza a csomagokért… A busz megint békésen kanyargott velünk a parkoló repülők mellett (milyen nagy ez a repülőtér!), ahogy az üvegre tapadva bámultunk kifelé, még egyszer átgondoltam a nap történéseit, a gondolataim újra- és újra visszatértek egyvalamihez, ami nem ment ki a fejemből: a többnyelvű felirat járt az eszemben a fogadóiroda falán. „Isten hozott itthon”… Isten hozott itthon…! ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ Az első nap 2010. január 6. szerda Szerdán érkeztünk, ezért másnap rögtön gyors ügyintézéssel indult az új életünk, pénteken ugyanis a hivatalok szüneteltetik magukat, (szombaton meg pláne!) tehát azonnal kezdetét vette a mit és hogy kell elintézni című társasjáték. Szereplők: 2 és fél olé hadas (a fél a gyerek ) és néhány először furán néző, de emellett kedvesen mosolygó ügyintéző (néha ugyanez a változat, csak több csoportosan tanakodó és furán néző –de kedvesen mosolygó- ügyintézővel)… Első felvonás: az ügyintézők megkérdezik mit szeretnénk (kedvesen), mikor meghallják, hogy Magyarországról jöttünk, angolul szeretnénk ügyeket intézni, az első meghökkenés után tanácstalanul fel-alá szaladgálnak/telefonálgatnak/főnököt odahívnak/stb…(mindezt még mindig kedvesen)… Olék (mi) tanácstalanul nézzük egymást (kedvesen). Nemigen értjük, de majdcsak lesz valahogy…. Take it easy! Második felvonás: nem derül ki, hogy mi volt a gond, (valószínűleg semmi) de talán előrébb viszi az ügyünket, hogy járt már itt bevándorló előttünk is (jó néhány ), sőt magyarokat is láttak már, tehát a gépezet beindul, az ügy elintéződik, minden rendben. Mi csak mosolygunk rendületlenül, ők is, nem kell idegeskedni… tékitizi… Ezt gyorsan megtanultuk, és bevallom, mióta nem ér készületlenül, nagyon tetszik. Szépen kivárni a dolgokat, nem rohanni, mindenre és mindenkire jut idő… a hivatalban, a postán, a boltban… ez Izrael. Először a személyi igazolványunkat (Teudat Zehut) kellett elintézni, ezért a Belügyminisztérium (Miszrad Hapnim) helyi kirendeltségére mentünk, ahol pár perc múlva sorra is kerültünk, és a fent már vázolt kedvesen mosolygó, de amúgy tanácstalanul fel-alá szaladgáló hölgy végül talált egy pultot, ahol elkezdődhetett a regisztráció. Szükség volt a (magyarországi) Szochnutnál kapott hitelesített papírokra és az iratainkra, továbbá igazolványképre. Némi tanakodás/főnökkel való konzultáció után (mi csak ültünk és mosolyogtunk rendületlenül!) beazonosították, melyikünkhöz mi tartozik a nagy papírkupacból, regisztráltak minket az adatbázisban, és néhány perc múlva egy másik pultnál átvehettük a ropogós, új identitásunkat műanyag lapocska képében. Az igazolványtok másik felébe lakcím-igazoló papírt kaptunk, ennek a másik oldalára könyvelik el a kiskorú gyerkőcöt (az anya igazolványába). Az igazolványszám -ezt már tudtuk- nem csupán holmi sorszám, ez a mi személyi azonosító kódunk, amit minden ügyintézéskor –hivatalokban, postán, bankban- meg kell adni, legtöbbször már a sorszámkéréskor, és ennek alapján hívják elő a virtuális kartonunkat a rendszerből Egy óra volt az ügyintézés, gondoltuk, akkor hajrá biztosítást intézni! A biztosítótársaság kiválasztása (négyből lehet választani) meglepő módon a legközelebbi postán történik. Mindenkinek megvan a maga favoritja, érdemes előre érdeklődni, ismerősöktől, ki melyikkel (nem) elégedett, a postán bemondásra kell dönteni… no de szép sorjában. A postán (és más hivatalokban) egy póznára fejmagasságban elhelyezett régi hajszárítóra emlékeztető eszközből kígyózó sorszám-tekercsből kellett a soron következőt letépni (jó, hogy nekünk megmutatták postaügyileg járatos bennfentesek, magamtól nem vettem volna észre ) és itt sem kellett pár percnél többet várni, már járulhattunk is a kedvesen mosolygó hölgyhöz. Megnyitotta a virtuális kartont, és máris kezdetét vette a főnök odahívatás/tanakodás… ekkor kezdtük sejteni, hogy ez normális része a dolognak, már nem nézegettünk egymásra értetlenül, csak mosolygás, várakozás, tékitizi… Pár percen belül beavattak (angolul) a probléma lényegébe, miszerint túl gyorsak vagyunk, az adminisztráció még nem ért utol minket, kell egy kis idő, míg a Belügyminisztérium felteszi a minden hivatal által hozzáférhető adatbázisba a regisztrációs (szem.ig.) számunkat és a többit… Talán ha bemegyünk személyesen a Társadalombiztosítóba (Bituách Leumi). Megadta a cimet, még mindig van időnk, hajrá! A Társadalombiztosítóhoz nem sokkal zárás előtt érkeztünk (még ezen „kései” órán is meglepően kedves volt mindenki) és itt sem kellett sokat várni, tulajdonképpen tovább tartott bejutni (táska- zseb- személyi átvizsgálás), mint amennyit üldögélni bent. Már egészen otthonos érzés volt, amikor az ügyintéző a szokásos köröket futotta, (mosoly, tékitizi) és kiderült, még ő sem tud hozzáférni az adatokhoz, várjunk pár napot… Mivel a túlbuzgóság nem hozott eredményt, lassított tempóra váltottunk (végül is hova rohanunk?) és mivel az ügyintézős napok után –eddigi életünkben menetrendszerűen- bekövetkező gutaütéses állapot jeleit sem érzékeltük magunkon (sőt!), elkönyveltük, hogy megint tanultunk ettől az országtól (vagyis a lakóitól) valami újat .. és mi (is) elmentünk inkább enni egy jót (sok humusszal…) ----------------------------------------------------------------------------------------- Az első hét 2010. január 6. szerda ¬ 21:03h.Agnes Eltelt pár nap (az első sabbat) és következő héten újra belevágtunk a sűrűjébe… Először is bankszámlát nyitottunk, az egyik nagyobb szolgáltatónál, ahol a megszokott kedves mosoly (és a hozzátartozó ügyintéző) fogadott minket. Vagyis, először még a biztonsági őr az ajtóban (már egészen megszoktuk ezt az állandó táska-ellenőrzést a hivatalok, nagyobb boltok előtt) és miután beengedett, látván, hogy tétován állunk az előtérben található többféle automata előtt (a pénzkiadót felismertük, a többire meg csak néztünk mint ama elhíresült boci az új kapura ) előzékenyen elmagyarázta, melyikből és hogyan kell a személyi igazolvány-számunkkal sorszámhoz jutni. Azóta megtudtuk, hogy a harmadik gépezettel többek között önállóan lehet a banki forgalmunkat kinyomtatni. Tehát egy kis segédlettel eljutottunk az ügyintézőhöz, aki negyed óra alatt megnyitotta a számlát, és rögzítette abbéli kívánságunkat, hogy (hozzávetőleg egy hét leforgása alatt) csekktömbhöz és pénzfelvételre alkalmas kártyához juthassunk. A fizetésre is alkalmas belföldi- vagy nemzetközi hitelkártyát (amely összegyűjti a kifizetett tételeket, és havonta egyszer terheli a számlára) csak állandó jövedelem meglétekor vagy nagyobb összeg letétbe helyezése esetén lehet igényelni. Egyébiránt a magyar bankok által kibocsájtott (dombornyomott!) kártyával fizetni, a magyar bank számlájáról készpénzt felvenni minden további nélkül lehet. A Magyarországon elterjedt kártyaformát, ami azonnal leveszi az összeget a számláról nem nagyon elterjedt. A csekk jóval elterjedtebb fizetési forma itt, mint Magyarországon, lakásbérlés esetén szinte elengedhetetlen, de akár kisebb összegeknél is használatos. Meglepő módon például a sarki fűszeresnél, a hosszú kígyózó sorban nem ritka látvány a fűszeressel kedélyesen csevegő, közben ráérősen csekket írogató vevő … és még meglepőbb módon a sorban mögötte várakozók sem elégedetlenkednek lilára vált fejjel (tékitizi). Volt már tehát bankszámlánk, és újra elindultunk szerencsét próbálni biztosításügyben. A postán most már több szerencsénk volt, mint múltkor, az adataink már láthatóak voltak a rendszerben, így -természetesen a megszokott forgatókönyv szerint- némi telefonálgatás és főnökkel való konzultáció (és néhány ragyogó mosoly) után regisztráltak mindhármunkat (külön megkérdezték, hogy a gyereket is belevegyék-e a biztosításba) és a választott biztosítótársaság helyi irodájába irányítottak. Mindez kábé húsz percbe és egy jelképes összegbe került. A biztosítótársaság irodájában rövid várakozás után az ügyintéző elé járultunk, aki meglepő gyorsasággal prezentált nekünk három darab, személyre szóló mágneskártyát, és egy kis kiadványt arról, hogy melyik biztosítási fokozat milyen szolgáltatás-csomagot kínál. (Az alapbiztosításért a bevándorlóknak az első évben nem kell fizetni, a magasabb szintű csomagokért a kiegészítő összeget kell kifizetni.) Természetesen mindezt, -mint eddig mindenhol- angolul, ez nem okoz gondot. Persze, ha az ember gavaritye paruszki, az még jobb, ugyanis a hivatalokban (is) sok az oroszul beszélő… Rólunk, magyarokról rögtön feltételezik, hogy tudunk oroszul, de biztos csak azért, mert nincsenek tisztában az elmúlt évtizedek orosztanulási moráljával … Az igazolvány mellé járt egy „isten hozott” is, ezt mindenkitől ugyanígy hallottuk, nagyon úgy tűnik, hogy az emberek év(tized)ek múltán is jól emlékeznek még, milyen volt, amikor ők voltak itt újak, nem értettek- és nem ismertek senkit…A varázsszó: olé hadas…apróság, mégis nagy dolog, hogy a boltban, a piacon, még a buszon is, egyből másképp néznek az emberre, isten hozott, örülünk, hogy itt vagy… Az utolsó lépés a nagy adminisztrálós hadműveletben a Befogadási Minisztérium (Miszrada Haklita) ostroma volt, ahova előzetes időpont-egyeztetés után nyertünk bebocsátást Érdemes a megérkezés után rögtön időpontot egyeztetni. Nekünk már -egy itt élő családtag által- megérkezésünk előtt előre lett időpontunk, de az első héten telefonos megkeresést is kaptunk . (Amúgy is azt vettük észre, hogy a kezünket nem engedték el hírtelen a hivatalos segítőink, pl. a magyarországi, aki a reptéren „utunkra bocsájtott” már rögtön az alija után felhívott, hogy minden rendben van-e, és az ügyünket végigkísérő -izraeli- segítőnk is érdeklődött az első héten, hogy jól vagyunk-e, sikerül-e intézni a dolgokat…ezek is jelképes apróságok, de mégis, egy ilyen helyzetben mennyit jelenthet…) Itt, a Befogadási Minisztériumban is egy magyarul beszélő segítő várt, aki a banktól kapott papír alapján lekönyvelte, hová küldjék a továbbiakban a Befogadó Kosár (Szál Klitá) további részét, illetve megkaptuk az ajándékba kapott héber nyelvtanfolyam (Ulpán) „beutalóját” és még egy fontos információt : adandó alkalommal hogyan és hol vezessük be egy szem csemeténket a helyi iskolarendszer hivatalos keretei közé (mindannyiunk, de főképp az ő legnagyobb örömére )… Ezzel ünnepélyesen véget is ért az adminisztráció első köre, amely közel sem mutatkozott olyan kaotikusnak és idegőrlőnek, mint amire –eddigi életem (leginkább dühítő) ügyintézős tapasztalataira alapozva- számítottam… Mire végigfutottuk eme kört, bátran állíthatom, hogy a mediterrán életérzés alapvető elemei már némileg gyökeret eresztettek bennem, leginkább a tapasztalati úton elsajátított -és lassan már szállóigévé vált- tékitizi… és be kell vallanom, sokkal (SOKKAL!) jobban is érzem magam… és mindenkinek csak ajánlhatom: és …. ----------------------------------------------------------------------------------------------------------- HomeMyISRAEL» Minden hét után jön egy következő 2010. január 6. szerda ¬ 22:11h.Agnes Az első hét olyan gyorsan repült el, hogy csak kapkodtuk a fejünket… és bár túlestünk az első körön, várt még egy nagy műveleti halmaz, iskola / lakás / munkahely témakörökben, amiről sejtettük, nem lesz kisebb falat mint az előző… Meglepő módon a munka-keresés kérdése oldódott meg legelőször, ugyanis elmentünk egy szem utódunk számára beszerezni egy, a Tel Avivban és környékén élő (és közlekedő) ember számára a túlélést biztosítani hivatott kerékpárt (magyar hangja: bicikli )… Az üzlet meg is köttetett, és Emberem -aki Magyarországon ezzel (is) foglalkozott-, ösztönösen nekiállt beállítani a gépet, ami a tulaj figyelmét sem kerülte el. Miután egy –szintén bringaboltos- ismerőse épp munkaerőt keresett, pár nap múlva már Emberem egy fix munkahelyen találta magát, ami persze sokat lendített az anyagi helyzetünk stabilizálásáért beindított folyamaton. Szerencsére az az aprócska hiányosság sem számított gátló tényezőnek, hogy még egy szót sem tud héberül, főnökei (akik amúgy orosz származásúak) megelégedtek az angol nyelvű kommunikációban rejlő lehetőségekkel. Most már csak az a kérdés, Emberem angolul, héberül vagy oroszul fog-e jobban megtanulni (jobb esetben mindegyiken)… Az már csak hab a tortán, hogy amikor életem párja épp a próbanapját töltötte újdonsült munkahelyén, én valami kósza megérzést követve betévedtem egy ingatlanirodába, ahol épp aznap hirdették meg álmaink otthonát: négylakásos kis kétszintes házban, amely az a tipikus Tel Avivra jellemző, nagyablakos kis kockaház, sok pálmafával az előkertben, csúnya kis bojlerekkel a tetején és klímadobozokkal az oldalán, amitől olyan romantikusan (és kaotikusan) mediterrán hatást kelt… A lakás két szobás amerikai-konyhás, teljesen felújított, gyönyörű mediterrán kővel kirakott kis ékszerdoboz, amelyben a nagyszoba fala elhúzható üvegtáblákból áll, és így egybenyitható a kis kertecskénkkel… ahogy megálmodtam legmerészebb álmaimban. Még a bérleti díj is kedvező és a tulaj (akié amúgy az egész ház) meglepően szimpatikus ember! Azonnal kellett dönteni, mit volt mit tenni, belevágtam adott téma súlyához mérten némileg likacsos angol tudásommal… szerencsére már helyi lakásügyi tapasztalattal rendelkező ismerőseimtől hallottam egyet s mást a bérleti szerződésekről, a közvetítő pedig minden elváráshoz mérten is extra korrekt volt, a (bolti forgalomban készen is kapható) előre nyomtatott (héber nyelvű) szerződésmintát sorról-sorra lefordította angolra, kitöltötte az adatokat, az összeget , és pontosan azokat a kondíciókat javasolta, amire az előzetes infók alapján számítottam. Egy évre kötöttünk szerződést (mint ahogy az általánosan elterjedt ), fix bérleti díjjal (+rezsi) azzal az opciós joggal, hogy ha az év lejártával mindenki elégedett, további egy évre kérhetjük a szerződés meghosszabbítását (változatlan bérleti díj mellett!), majd a két év leteltekor, ha maradni szeretnénk új szerződéssel lehetséges. A fizetési feltételek viszont határozottan eltértek a várttól, méghozzá pozitív irányban! Az első és az utolsó hónap díját kellett letenni szerződéskötéskor, majd egy hónap múlva az első év további tíz hónapjáról szóló előre megírt, névre szóló, minden hónap fordulónapjára dátumozott csekkjeit átadni… Slussz-passz… se kaució, se két kezes, mint ahogy másoktól hallottam… Még a vízdíjat is tartalmazó helyi adót (Arnonát) is a tulaj fizeti, nekünk csak az áramdíj (meg az öröm) marad. Igazán felocsúdni se volt időm, már a frissen a kezembe nyomott lakáskulccsal a kezemben méricskéltem az új, még festékillatúan friss és üres kis kuckóban… A kertben kupacba rakva a felújítás előttről megmaradt bútorok, hűtő, egyebek, és a tulaj (aki a mai napig bármilyen angolul feltett kérdésre következetesen héberül válaszol, ken/lo/beszeder variációkban (igen/nem/rendben)), óvatos puhatolózásomra, miszerint használhatunk-e a bútorokból, nyomatékos beszeder-rel körbemutatta az udvart, mindent amit akarunk, a többit takarjuk le a sarokban… Hamar felismertem, hogy ha nem szeretnénk a megálmodott zöld kis oázis helyett egy raktárt a kertünkben, mindent leleményesen fel kell használni… Az ajándékba kapott kanapé, és még pár más mellé a kerti kupacból került minden szükséges bútor a lakásba (némi átfestés és rendbehozatal után), hűtő, bontott márvány konyhalapból márványasztal (letapétázott szabvány pvc-csőből kapott lábakat) íves csőből és dizájn konyhai tölcsérből átlényegült retro-lámpa , egy kis képzelőerő csak… Amúgy megfigyeltük, hogy itt nem évente egyszer lomtalanítanak, hanem a régi (és legtöbbször meglepően jó állapotú) bútorokat szépen kiteszik a ház elé/mellé az utcára, másnak talán pont ilyenre van szüksége… másnapra általában meg is találja új gazdáját.. ha mégsem, hetente körbejár egy markolós teherautó, és elviszi. Mi is így lettünk a márványasztalunkhoz illő négy gyönyörű kárpitozott szék új gazdái, amiket a szomszéd városrészből biciklin hozott haza Emberem… mármint mind a négyet egyszerre, egy bringán . …egyszóval lett otthonunk, méghozzá nem is akármilyen! Nem volt más hátra, keresni kellett Kisembernek egy iskolát a közelben. Az ingatlanközvetítő említette , hogy a környék legjobb sulija a miénkkel szemközti ház mögötti téren található, vettünk hát egy nagy levegőt (főleg az utód) és egy szép napos reggelen elsétáltunk iskola-nézőbe. Épp szünet volt, az udvaron nagy csődület támadt körülöttünk, amikor a biztonsági őr (itt a gyerekekre is éppúgy vigyáznak mint a bankokra, sőt!) alapos ellenőrzés után beengedett. Az első utunkba eső tanárt rögtön meginterjúvoltuk, aki rögtön megadta a központ címét,ahol beiratkozhatunk, aztán a beiratkozási papírral együtt várnak szeretettel vissza… Nagy lendülettel eliramodtunk a városi irodába, ahol csupán azt kellett bizonyítanunk, hogy helyi lakosok vagyunk (a bérleti szerződésünk meg is felelt nekik) és megkaptuk a pecsétes papírt, sőt azzal az ügyintézővel is összefutottunk, akit Rita (a magyar nyelvű segítőnk a Befogadási Minisztériumban) már ajánlott, ugyanis ebben a városrészben (pontosabban önálló város, csak az idők folyamán Tel Avivval teljesen egybenőtt) az iskolai fejlesztésen túl heti háromszori délutáni héberórát is kapnak a bevándorló gyerekek. Másnaptól így már a hosszúra nyúlt vakáció után újra iskolás lett Emberke, amit nagyban megkönnyített az a -meglehetősen heves- érdeklődés, amivel a többi gyerek (főként a lányok ) fogadták, illetve az a tény, hogy az otthoni hatodik helyett itt már hetedikes besorolást kapott… Így, bár minimális (tízszavas) hébertudással, de annál nagyobb önbizalommal kezdte az iskolát… ami egyébként –eddigi boldog beszámolói alapján- sokkal szabadabb és interaktívabb, mint a magyar sulik, eddig nem rajongott az iskolákért (úgy általában), de most a régi, stresszes kölyök helyett egy felszabadult és boldog gyerek suhan reggelente a suliba.. Most, amikor ezt írom, az új legjobb barátjával épp itt legóznak a szomszéd szobában, héber-angol-mutogatós keverék nyelven kommunikálva… én pedig örömmel konstatálom, hogy új életünk lassan pályára áll… ha nem is földkörülire, de majdnem . Itt vagyunk a világ másik felén, egy hónap se telt el, van otthonunk, munkánk, iskolánk, ugyanis nekem nemsokára elkezdődik az intenzív hébertanfolyam, amire a „beutalót” kaptuk, a suli a tengerparton van, heti öt nap lesz tanulás, reggeltől délutánig, öt hónapon keresztül… ha túlélem, esélyes, hogy majd tudok már beszélni (mármint héberül, magyarul már elég jól megy … és azt hiszem, akkor leszek igazán itthon… --------------------------------------------------------------------------------------------------- Találkozás az ünnepekkel 2010. január 7. csütörtök ¬ 18:06h.Agnes …”Rómában élj úgy, mint egy római” -tartja a mondás, és van is benne valami… bár talán (érthető okokból) nem a legcélszerűbb pont római mondást idézni egy zsidó tradíció kapcsán, de momentán egy idevágó héber mondás egy sem jut eszembe Az elmélet gyakorlati megvalósítását logikusan a szombattal kezdtem… Nem állítanám, hogy maga a sabbat új fogalom lenne számomra, de itt Izraelben ez is, mint minden más, új értelmet nyert… és állíthatom, igencsak sajátos, a társadalom minden tagját (más és más módon)érintő intézmény! Nem meglepő módon itt (is) igen széles a skála a vallási törvényeket maradéktalanul betartó konzervatív családoktól a péntek esti szórakozóhelyeket megtöltő srácokig, akik ugyanúgy buliznak, mint a világ bármely más részén… Belátásunk szerint közlekedünk/nem közlekedünk/dolgozunk/nem dolgozunk/elmélkedünk/ családi ebédre/parkba piknikezni megyünk… na most ezt az utóbbit (is) kipróbáltuk, és egy egészen új műfajba nyertünk bebocsátást, amit röviden meglehetősen nehéz körülírni. Afféle hatalmas mediterrán parkot képzeljünk magunk elé, buja növényzettel, tavakkal, szökőkutakkal, focipályányi játszóterekkel, a házunkat megszégyenítő méretű favárakkal, lugasokkal, labirintusszerű ösvényekkel… ha ez megvan, képzeljük bele egy kisváros teljes lakosságát 1-100 éves korig, teljes összevisszaságban fel-alá szaladgáló/bicajozó/görkorizó/hempergő/kacsát etető vagy épp vízbe eséshez készülődő gyerekekkel és a hozzájuk tartozó nagytesóval /apuval/anyuval/nagyival, (ha tekintetbe vesszük a családonkénti szokásos 3-4 gyereket, ez nem kis logisztikai érzéket kívánó mutatvány)… Az összes fellelhető zöld felületen családonként (baráti társaságonként) kupacokba rendeződve, teljes kempingfelszereléssel, annyi étellel, amennyi egy kisebb hadsereg heti fejadagja, sűrűn gomolygó, fűszer- (és kissé odakozmált-hús) illatú füstbe burkolózva… azt hiszem ez a szabadtéri hússütés a piknik csúcspontja. Mi még efféle mutatványhoz nem szedtük össze a bátorságunkat, de biciklijeinket halomba rakva felváltva napoztunk/játszottunk/papagájokat lestünk meg és kaptunk lencsevégre, meg efféle jóleső léhaságokkal töltöttük a napot. Így, hogy sabbatkor nem vásárol/ügyintéz az ember (lévén minden zárva) nem is mos/takarít (olyan meghitt csend honol a házakban, csak a csacsogós családi ebédek hangja szűrődik ki a nyitott ablakokon, hogy vétek lenne bekapcsolni a mosógépet)… tehát marad a valódi pihenés, család/barátok/elmélkedés/piknikezés/ tengerparti lazulás kinek-kinek igénye szerint… az ember felveszi ezt a ritmust: hétköznapok… ünnepnap… hétköznapok… ünnepnap… és a szombat vallási háttértől függetlenül is betölti a szerepét, megtöri a mindennapokat, kiemel…pont mire rendeltetett… Azután szombat késő délután, amikor a “kimegy” a sabbat, és mindenki kibulizta vagy cakkosra pihente magát, megmozdul a város, ilyet én még nem is láttam, mintha egy rugóra mozdulna minden, elkezd áramlani a kedélyes tömeg a bevásárlóközpontok és parkok felé, hogy az este kinyitó és éjjelig nyitva is tartó éttermekben, kávézókban és zsúfolásig telt boltokban töltekezzen (vagy költekezzen )… …mit is mondhatnék… beálltam én is a sorba… tetszik nekem ez a hétről-hétre ismétlődő ritmus a maga változatosságában és visszatérő változatlanságával … és a sabbat eme, kifejezetten izraeli műfaját tekintve, elkötelezett szombat-rajongó lettem elismerem… ____ Ez a december érdekes keveredése a kultúráknak, hiszen a Karácsony fenyőillatát nem hagyhattuk teljesen magunk mögött, itt azonban minden más, az ünnepek meg főleg…más a hangulata- színe-szaga ennek a hónapnak, már csak azért is, mert idén a Hanuka közvetlenül a Karácsony előtti hetekre esett és ezáltal fénnyel telt meg ez az időszak… Az Olé Hungária (magyar bevándorlókat segítő szervezet ) részéről Korda Judith szervezett egy külön (mármint az összmagyar Hanuka-ünnephez képest külön ), kifejezetten fiataloknak szóló Hanuka-bulit, ahol végre találkozhattunk hasonló cipőben járókkal, vagyis egészen pontosan valamikor régen jártak ebben a bizonyos cipőben, mi voltunk a legfrissebbek, még tojáshéjjal a fenekünkön, hiszen alig másfél hónapja bújtunk ki az alija-tojásból Ez az összeröffenés már a Hanuka nemistudomhányadik napjára esett, mi addig is minden este lelkiismeretesen meggyújtottuk az aznapra jutó kis lángokat, de ez különösen megható volt, mert az egyik lány (bocsánat: anyuka!), elhozta az egészen cseppnyi kis lányát, aki édes cérnahangocskáján még énekelt is a gyertyagyújtáshoz… Nos, tényleg nem volt rossz ötlet közel egykorúakat összeszervezni, ettünk-ittunk-mulattunk, de mi leginkább ismerkedtünk, mert eddig –a családon kívül- nem nagyon ismertünk más magyarokat, és így kicsit belecsöppentünk ebbe a közegbe, ahol meglepően szimpatikus emberekkel találkoztunk… Nem azért volt meglepő , mert nem hittük, hogy klasszak az izraeli magyarok, hanem mert rég jártam olyan helyen, ahol az egy négyzetméterre jutó jó arcok aránya ilyen meggyőző lenne… Így egyszer és mindenkorra megdőlt az a nézet (amit kijövetel előtt több embertől is hallottam!), hogy nem kifejezetten célszerű rögtön más magyarok társaságát keresni… nyelvtanulási okokból sem, no meg mi magyarok, olyanok vagyunk, amilyenek… Hát kérem, örömmel jelenthetem minden kétkedőnek: nem feltétlenül vagyunk “olyanok” !!! … na, ekkor, ott az ünnepen fogalmazódott meg bennem először, hogy jó lenne blogot irni. Akkor még nem tudtam, hol (és hogyan) kellene, de itt, a myisrael-en jött a heletőség… és ime, itt vagyok… ----------------------------------------------------------------------------------- Macskakaszting 2010. január 20. szerda ¬ 23:20h.Agnes7 Mivel lassan már kilépünk az új bevándorló szerepéből és a közepesen beilleszkedett státuszért állhatunk rajthoz, lassan bizonyos kötelezettségekkel kell szembesülnünk… például itt van ez a mini kert az ablakunk előtt, méreteit tekintve két szék, egy asztal(ka), és némi cserepes zöldség mellett egy igazi (bár még csak növendék) pálma, látogatottságát tekintve pedig átlagosan 2-3 ember és kábé 8-10 macska/nap… ebből következik, hogy lassan el kell gondolkodnunk melyik macskát vegyük a nevünkre?… Majd minden kertvárosi ismerősöm öt-tíz macskára tekint mint gondoskodásának alanyára, én meg itt állok, szívemben (és pénztárcámban) momentán egy cicának elegendő hellyel (hiába, mi nők minden kategóriában az egyetlen, nagy Őt keressük ) és választanom kell Na, így alakult, hogy a héten non-stop macskakaszting zajlott az ablak tövében. (Elárulom, talán nem is eredménytelenül ) Az ember azt hinné, ez mérhetetlenül egyszerű, de ha egyik oldalon egy macskaügyileg mereven elzárkózó férj, másikoldalon cicakérdésben elvakult és lelkes gyermek gyakorol erős nyomást, az már némileg nehezíti az ügyet. És itt vannak az elvárások: csakis pálcikalábú, kistányérszemű esetlen jószág jöhet szóba, mérhetetlen hálával a tekintetében, berregő kismotorral a torkában, aki teljes bizalommal (és türelemmel) ül az ablakban és a függönyhöz támasztott kis pofájával hűségesen les… Azért ez a késztetés, hogy beillesszem magam a helyi szokások –néha igen bonyolult- szövevényébe, némileg túlmutat a cica-cécón.. Talán azt jelképezi, hogy tetszik nekem ez a világ, tetszenek a néha logikus néha meg az annyira jellemzően kusza megnyilvánulások (a gyakorlati tapasztalatok alapján az oly sokszor emlegetett tékitizi mellé idővel csatlakozott a még gyakrabban hallott balagan is)… és mert olyan jól érzem magam itt, egyre jobban tetszik a sok kopottas ház is a belvárosban, az oldalukon összevissza kígyózó vezetékhalmokkal (igazi balagan ), a piac melletti koszos kis sikátor a zöldség- és kartondoboz-maradékokkal, a milliónyi pálcikalábú, kistányérszemű mulya kis dög a kukák alatt (akkor is ha időnként a sötétben halálra ijesztenek!) sőt, még a félszemű, kopott macskák is a sétányon, … hát itt tartok. Ez már kétségtelenül szerelem. --------------------------------------------------------------------------------------- Amikor már héberül álmodom… 2010. január 31. vasárnap ¬ Egy Olá Chádásá naplója /7/ Lassan eljött az a lélektanilag igen jelentős pillanat, amikor felismertem, hogy lelkes de némiképp hiányos (értsd: három mondat/tíz szó) hébertudásomat már időszerű lenne alapos csiszolásnak alávetni… Eme felismerés első akkordja az volt, amikor rájöttem, hogy ha piacon szerelembe esem egy portékával, a „How mutch?” eredménye szinte mindig kétszer annyi (sékelben), mint a „Kama ze?” esetén (naná!). Tehát új izraeli mivoltom teljes magabiztosságával kérdeztem, majd a választ persze nem értettem, de sebaj, a szótár, toll,cetli (alkudozáshoz), két kéz (mutogatáshoz), némi mosoly (meghökkent árus megnyugtatására)… és máris működött a rendszer. Így esett, hogy először a számokat tanultam meg,no és persze a kötelező köröket miszerint hogy vagyok, szép napot, és mit kapok ajándékba, ha ezt mind megveszem Az élet persze nem csupa bevásárlás (mi nők ezt már csak tudjuk ), tehát egy idő után újabb rés keletkezett a kommunikációs falon, mert a városi lét elképzelhetetlen tömegközlekedés (és tömeg ) nélkül, a tömeg szükségszerű velejárója -eme igen nyitott nép körében- az egymás felé fordulás (fizikailag is, de most verbálisan értem..). Ez az elmélet. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jön egy néni tíz nagy szatyorral, átverekedi magát a busz teljes hosszán és lehuppan a mellettem levő (egyetlen) szabad helyre, az ölébe (és az enyémbe) pakolja a cuccokat, elnézést kér, és egyazon levegővétellel beszélgetni kezd. Én meg ügye csak nézek rá nagy szemekkel. Azon kívül, hogy nem értek egy kukkot sem, az azért lejön a hanghordozásból, hogy nem panaszkodik, kicsit sem sopánkodik, talán mintha azt kérdezné, milyen szép a pulcsim, hol vettem, a lányának is ilyen kellene (valószínűleg ezért lebegteti előttem egy szép göndör lány képét)… majd biztos ami biztos, körbemutatja a szemben ülőknek is, persze ha ilyen szép lányom lenne, én is ezt tenném. A fiatal kiskatona a sarokban mond is valami elismerőt, (lehet hogy ő lesz a néni veje… asszem’ most valahogy úgy is néz rá:) )… Öt percen belül élénk kerekasztal-beszélgetés közepén találom magam, fel sem tűnik, hogy csak ülök ott, mindenki egymáson keresztbe-kasul beszél, én meg megfogadom, hogy holnap első dolgom lesz beiratkozni az ulpánra, mert az nem lehet, hogy ebből kimaradjak. Így történt, hogy másnap kezemben a „beutalóval”, kisszótárral, a férjem angol nyelvtudásával és nagy elszántsággal felszerelkezve álldogáltam az iskola titkárságán, ahol pár perc alatt beírtak a legközelebb induló „alef” (azaz kezdő) csoportba, kezembe nyomták a kis kártyámat, rajta a bűvös dátummal. Akkor még alig izgultam, nem úgy mint a nagy napon (amire kábé egy hónapom volt lelkileg és fizikailag edzeni, ami a gyakorlatban például a korán kelés kegyetlenségének újbóli megszokását jelentette és a minőségi kávéról visszaszokást az automatákból oly ismerős mokaccsínóra ) amikor is egy csomó –szintén feszengő- ismeretlen között végre ott ültem a táblával szemben, a klasszikus iskolapadban. Pont olyan volt, mint húsz éve (csak most már nem fért el a lábam a pad alatt…) A feszengés persze mindössze öt percig tartott, mert akkor beviharzott egy nagy papírkupac, amiről gyorsan kiderült, hogy mögötte egy kis mosolygós nő lapul, személy szerint a tanárunk, aki arra hivatott, hogy belőlünk héberül legalább száz szó/perc sebességgel beszélő-, író-, olvasó-, és gondolkodó(!) személyeket faragjon. Miután mindezt ragyogó fehér fogait sűrűn felvillantó harsány kacajok közepette elpantomimezte, rájöttem, hogy ebbe a suliba minden valószínűség szerint a színészképzőből toborozzák a tanárokat… Az új tananyag ismertetése kapcsán bevezetett pantomimről azóta sem szokott le, nap mint nap kell valamelyikünket felvakarni az asztal alól, ahová az abbahagyhatatlan röhögő-görcs kapcsán csúszott be. Amúgy az intenzív tanfolyam alatt nem is igazán intenzívet értenek, hanem afféle gyilkos iramú giga-intenzívet, öt hónapon át heti öt nap, öt iskolai óra, plusz legalább ennyi otthon leckeírás, olvasás, szómagolás. Így leírva nem is tudom érzékeltetni mit jelent ez, leginkább azt, hogy minden nap reggeltől estig ebben létezünk, gondolkodunk, ez jelenti a társasági életet, a holnapot, a holnaputánt,… no vásárolgatás, no takarítás, no főzőcskézés, (szegény kis családom meg szépen lassan elsorvad mellettem)… de (és ez hangsúlyos DE!) cserébe két és fél hét után szép lassan kibontakozott a csoda: megszólaltunk, nem ám mekegve, félszavakkal, hanem már közel kétszáz(!) szavas szókinccsel és használható mennyiségű nyelvtani szabállyal a képzeletbeli tarsolyunkban, meglepve minden ismerősünket a boltban, a buszon, a sarki falafelesnél, miszerint kedvenc olé chádás-uk (olá chádásá-juk) a semmiből most egyszerre elkezd teljes mondatokban beszélni… Valahogy olyan érzés ez, mintha a víz alól bukkanna fel az ember, és morajok helyett érthető emberi beszédet hallana… szárnyalóan boldoggá tesz, feledtetve a délutáni magolás gyötrelmeit, meg a napfényes sabbatot a tengerparton, amikor mindenki lazul és pancsol (január közepén!!!!), csak én ismételgetem, mint egy mantrát: lomed, lomedet, lomdim, lomdot… Két napja hazafelé a buszon, ölemben a héber könyvemmel bámultam a járókelőket (fejemben meg a szokásos mantra: tov, tová, tovim, tovot…), mikor arra eszméltem, hogy a mellettem ülő pasas a könyvre mutatva beszél hozzám. Kivettem Edda Műveket a fülemből, és értetlenül néztem rá, mire újra nekifogott, hogy kikérdezzen, honnan jöttem, mióta tanulom a nyelvet és főleg hogy érzem itt magam… azon kaptam magam, hogy beszélgetek, pont úgy, ahogy szerettem volna, amikor még csak kívülállóként néztem mindezt, lassan és egyszerűen, de beszélek, kérdezek és válaszolnak rá, kijavítanak, ha eltévesztem, és már nem vagyok kívülálló…MÁR NEM VAGYOK KÍVÜLÁLLÓ!!!! Azóta folyamatosan héber mondatokon töröm a fejem, mindent, amit látok megfogalmazok (útközben úgy nézhetek ki mint egy holdkóros, semmibe révedő tekintettel, fülig érő mosollyal, kezemben héberkönyvvel, fülemben zenével, fejemben mantrával és félkész mondatokkal) és néha még álmomban is héberül beszélgetek ismeretlenekkel… mert mostanában azt álmodom, hogy ugyanolyan gyorsan és folyamatosan beszélek, mint aki már évek óta itt él, minden nap idegenekkel nevetgélek a buszon, elmesélem a boltosnak, hogy mi történt a múlt héten, és mindig megkérdezem a postást, hogy van a felesége…(és meg is értem amit válaszol )… héberről álmodom. Egyszer majd héberül is álmodom. --------------------------------------------------------------------------------------- 2010. február 4. csütörtök Egy Olá Chádásá naplója /8/ …Szokásos kép a suliban kora reggel, álmos szemű, álmosság méretéhez igazodó nagyságú kávéspohárral kókadozó nemzetközi társaság, három nagyobb klikkbe tömörülve: amerikaiak, franciák és oroszok alkotnak kisebb- nagyobb (inkább nagyobb)csoportot, a magunkfajta kis nemzet szülöttei meg választhatnak: kisebbségbe tömörülnek vagy csapódnak valakihez (tisztára mint a nagypolitika ). Mi magyarok, eddig hárman ismerjük egymást az egész suliból, ez elég pici kisebbség, tehát csapódunk… Ami engem illet, franciául pont egy szót sem tudok, németül, angolul valamennyit, (a kicsi olasszal itt semmire sem jutok… őszintén szólva a némettel sem…)tehát angol vagy orosz… Én még abba a generációba tartozom, akinek kötelező volt az orosz, de eddig azt hittem, hogy a hosszú évek (nem túl lelkes) tanul(gat)ása után végül is nem tudok semmit (kivéve jelenteni, amit mindenki más is ). Most, ahogy sokat hallom, rájövök, hogy ha nem is beszélem, de néha azért értem az orosz szót. Azzal együtt, hogy itt nagyon hasznos az orosz tudás, mégis az amerikaiakat választottam, mert az angolomon (enyhén szólva) van mit csiszolni… No persze, könnyelműen azt hittem, hogy az én angliai (és főleg skóciai) csatangoláson edződött angolom majdcsak elbír az amerikai angollal is, mert aki egyszer hallott észak-skótot beszélni angolul (és meg is értette ), az bármire képes… és hát én hallottam (érteni ugyan csak Emberem értette, de fő az optimizmus!)…Itt van például az egyik csoporttársam, és az a helyzet, hogy még most sem tudom biztosan, hogy értem-e amit mond… ha érteném, milyen szavakat használ, a jelentésüket simán kibogoznám… mondtam neki, hogy csak lassan, plíz, lassított, de a szavak így is összefolytak… Lehet, hogy egyáltalán nem is tudok angolul? Pedig úgy tetszik ez a New York környéki angol, és tessék! Lehet, hogy mégis az orosz csapathoz kellene csapódnom? Ők is beszélnek angolul, ha lefaragom az akcentust, tökéletesen érthető… Talán mégis tudok angolul (csak orosz akcentussal )? Mióta megérkeztem Izraelbe, többet tanultam angolul, mint eddigi életemben összesen, hiszen az első időkben teljesen az angol kommunikációra voltunk szorulva. Jó lenne viszont most már közös nevezőre jutni, mielőtt komplexusaim lesznek, és ekkor bevillant: Mi lenne, ha megpróbálnánk héberül? Végül is ki mondta, hogy csak a buszon lehet héberül beszélni? Első áldozatom (az egyik orosz anyanyelvű csoporttársam) még aznap belesétált a héber- csapdámba, önként kérdezte tőlem (héberül!), hogy kikkel jöttem Izraelbe és hol lakunk… Bevillant a halvány gyanú, hogy én sétáltam az ő csapdájába, de már nem volt visszaút, azon kaptuk magunkat, hogy csak mondjuk és mondjuk… (a tanárnőnk pedig az asztalán matatva figyel bennünket és somolyog… lehet, hogy ő már tudja, hogy így kezdődik … és a biztonsági őrrel folytatódik, aki közel s távol az egyetlen fellelhető (és ráérő) héber anyanyelvű a suli-udvaron… és csodák csodája, az a bizonyos amerikai osztálytársam is héberül kérdezett (bár héberül is összeolvasztja a szavakat, ez úgy látszik személyes varázsának a része )és a gépezet úgy tűnik nyikorogva, lassan, de beindul… mindenkit beszippant ez a világ, a közös nyelv, a szokások befoltozzák a szakadékokat magyar, orosz, amerikai között, és most értettem meg, hogyan is működhet így ez a kis ország, ennyi különböző hátterű, karakterű emberrel… Nemrég azt írtam, hogy egyszer majd héberül álmodom. Azt hiszem, ma megértettem valami fontosat: az „egyszer” már nemsokára eljön, nemcsak nekem, hanem nekünk, nem csak önmagam találhatom meg itt, hanem mi mindnyájan egymást. Akkor majd együtt is álmodhatunk. -----------------------------------------------------------------------------------------