Közel-Kelet: tartós béke háború helyett (1.) Az izraeli – palesztin konfliktus egy lehetséges megoldásának körvonalai Bányai László| NOL| 2009. szeptember 22. A jelenlegi EU-amerikai közös politika az izraeli-palesztin válság két-állami megoldásáról nem a célul kitűzött tartós békéhez, hanem regionális háborúhoz vezet. Ne válasszunk inkább más megoldást? „Európa és a Közel-Kelet: egy csőd anatómiája” című tanulmányunkban az uniós, s benne a magyar diplomácia kettős kudarcát („dupla nulla”) voltunk kénytelenek megállapítani. A nemzetközi közösség a tűzszünet idő előtti követelésével leállítatta Izrael Öntött Ólom hadműveletét és ezzel lehetővé tette a Gázai-övezetben iszlám diktatúrát gyakorló Hamasz továbbélését. Tette ezt annak ellenére, hogy a két egymással békében élő állam koncepciójába az iszlám terrorszervezet nem illett és nem is illik bele és a fennmaradása a két- állami megoldás biztos meghiúsulását vetíti előre. Európa és a Közel-Kelet: egy csőd anatómiájához A háborúban a nemzetközi közösség, az ENSZ és az Európai Unió kezdettől fogva az erőszakos cselekmények beszüntetését követelte, egyenlőségjelet téve az agressziót elkövető Hamasz és a védelmet gyakorló Izrael között. E politika végül is elérte célját. A korai tűzszünet következményeként a Hamasz maradt az övezet ura, amelynek kifejezett célja, hogy Izrael Államot felszámolja, zsidó lakóit megölje és elűzze. Bányai László| NOL| 2009. március 9. Az egyoldalú izraeli tűzszünet és az azt követő csapatkivonás után a Hamasz most szemrevételezi: mekkora károkat szenvedett. A súlyos csapás, amelyet e háborúban el kellett viselnie, a több száz fegyveres halála és a fegyver- illetve rakétaarzenál jelentős elpusztítása ellenére győztesnek nyilvánította magát. Ez persze viszonylagos, hiszen Egyiptom nyilvánvaló katonai veresége ellenére az 1973-as háborút is győzelemként éli meg és évről-évre így emlékezik meg róla. Jelen esetben azonban a Hamasz valóban sikerként könyvelheti el, hogy hadseregének túlnyomó állománya és közel 1000 rakéta érintetlen maradt. Izrael teljes egészében kivonult az övezetből, így a rejtekhelyről előbújó vezetés ismét átveheti a hatalmat az övezetben és a csaknem kétmilliárd dollárra rúgó újjáépítési támogatás jelentős részét ismét fegyverekre fordíthatja. A média Izrael „háborús bűntetteivel” van tele és különböző európai bíróságokon Izrael politikai és katonai vezetői ellen büntető eljárások indulnak. Obama változtatott Bush konfrontatív politikáján és Európa korábbi stratégiájához igazította az Egyesült Államok politikáját. John Kerry, a Szenátus külügyi bizottságának elnöke a Gázai-övezetben a Hamasszal keresett érintkezést, míg Damaszkuszban a szír diktátort, Asszadot bízta meg, hogy segítsen a kapcsolatfelvételben. Washington rábólintott a palesztin egységkormányt elérni törekvő kairói erőfeszítésekre és ezzel megnyitotta az utat a Hamasz elismerése és vele szemben alkalmazott nemetközi blokád enyhítése majd feloldása felé. A nemzetközi kvartett, amelynek az Európai Unió is tagja, az izraeli – palesztin válság megoldását a két, egymással békében élő állam létezésében látja. Anélkül, hogy jogosan vitatnánk e koncepció megvalósíthatóságát e célhoz az Európai Unió, s benne Magyarország háborúval kapcsolatos politikája nem vitte közelebb, éppenséggel most még messzebbre vagyunk e cél megvalósulásától. A háborúban a nemzetközi közösség, az ENSZ és az Európai Unió kezdettől fogva az erőszakos cselekmények beszüntetését követelte, egyenlőségjelet téve az agressziót elkövető Hamasz és a védelmet gyakorló Izrael között. E politika végül is elérte célját. A korai tűzszünet következményeként a Hamasz maradt az övezet ura, amelynek kifejezett célja, hogy Izrael Államot felszámolja, zsidó lakóit megölje és elűzze. Az uniós és magyar külpolitika ugyan elismerte Izrael jogos védelemhez való jogát, ám úgy vélte: a zsidó állam aránytalan mértékben alkalmazott erőszakot. Ezt a vétlen civil áldozatok állítólagos nagy számából vonta le az európai (magyar) diplomácia és azonnali tűzszünetet követelt. Ez az álláspont kettős inkompetencián, a nemzetközi jogi és külpolitikai vonatkozásban is a helyzet helytelen értékelésén alapult. Az eredmény dupla nulla, mint azon a bizonyos magyar – luxemburgi focimeccsen, amelyben a felek gól nélküli, igazságos, de a magyar foci egykori hírnevéhez méltatlan eldöntetlenben „állapodtak meg.” Az izraeli háborúban alkalmazott erő ugyanis a nemzetközi jog alapján nem volt aránytalan. A téves állásponton alapuló tűzszüneti követelés pedig annak a Hamasznak a hatalmát tartotta fenn, amely elutasítja a két-állami megoldást, így lehetetlenné téve a válság rendezését szolgáló európai (magyar) elképzeléseket. Gyarmati István így teljes joggal nevezte ezt a politikát „elvtelennek és eredménytelennek." Nem minden erőszak jogszerűtlen. Az agresszió igen, de nem a jogos védelemben alkalmazott erőszak. A gázai háborúban a jogellenes agressziót a Hamasz követte el. Izrael 2005 szeptemberében teljes mértékben kivonult a gázai övezetből. Nemcsak a katonák hagyták el bázisaikat, de Izrael felszámolta településeit is, és kitelepítette annak lakosságát (8500 embert). A de facto elfogadott nemzetközi „határon" át az elmúlt években legkevesebb 6600 rakétát lőtt ki izraeli településekre, hogy azok lakosságát megölje vagy elűzze. A Hamasz semmilyen összefüggésben nem lehet a nemzetközi rendezés része. Nem ismeri el a nemzetközi jogrendet, kizárólagosan az iszlám jog alapján tevékenykedik, amely kizárja zsidó állam létezését egy hajdan moszlim fennhatóság alatt álló területen. Alapokmánya ennek megfelelően a zsidó állam (ENSZ tagállam) felszámolását, apartheidet, a zsidó lakosok elűzését (etnikai tisztogatás) vagy megölését (genocídium) tűzi ki céljául. Ennek megfelelően a Hamasz nemzetközi jogi szempontból specifikusan is terrorszervezet. Ez a minősége nem zárja ki, hogy a szervezet 2006 januárjában demokratikusan jusson hatalomra (van erre más példa is), hogy aztán nyáron jogellenes agresszióval háborút robbantson ki, elrabolja Gilád Salit tizedest és in communicado tartja azóta is fogságban. A Vörös Kereszt képviselőit azóta sem engedi a fogolyhoz és megszégyenítő eljárásoknak vetik alá. 2007 nyarán katonai puccsal felszámolta a Palesztin Hatóságot, politikai ellenfeleit meggyilkolta és megkínozta, iszlám diktatúrát vezetett be, hogy előkészítse az iszlám jog érvényesítését az övezetben. A Hamasz elutasítja az oslói békefolyamatot, így a korábban aláírt szerződések érvényességét nem ismeri el. A két, egymással békében élő állam koncepciója helyett, nyíltan az egy, a környezetével szemben revánsra vágyó, expanzív terjeszkedő, agresszív katonapolitikát folytató iszlám állam megteremtését vallja, amely nem elkülönült nemzetállam, de az eljövendő iszlám világ kalifátus része. Nem kell különösebb kommentár ahhoz, hogy a Hamasz-hatalom mennyire ellentétes a nemzetközi közösség elképzeléseivel. A Hamasz, amely az elmúlt két évtizedben több mint 500 izraeli polgári személyt gyilkolt meg és több ezret sebesített meg, nyíltan Izrael polgári lakosságát vette célkeresztbe. Izrael célja velük szemben a rakétafenyegetés felszámolása volt. Izrael legitim katonai célpontokat támadott a háború során. Így katonai parancsnokságokat , fegyvereseket, logisztikai bázisokat, gyakorlótereket, fegyver, lőszer- és rakéta raktárakat, rakéta kilövő állásokat és a tevékenységet támogató intézményeket. Bár támadás érte polgári létesítményeket is, amelyek azonban csak azáltal váltak katonai célponttá, hogy a Hamasz rakéta vagy tüzérségi lövedék kilövésére,fegyverek raktározására, parancsnokaik számára menedékhelyként használták. Izrael mindent elkövetett, hogy a vétlen polgári lakosság ne sérüljön. A támadás előtt arab nyelvű röplapokon és mobil SMS-en szólították fel a lakosságot a távozásra. Mint azt a palesztin orvost és családját is, akinek házából célra irányították a Hamasz orvlövészeit. A család a figyelmeztetés ellenére, hogy veszélynek teszi ki magát nem hagyta el lakóhelyét. Így az izraeli tank, amely a felső emeletet vette célba nemcsak a Hamasz egységet semmisítette meg, de az orvos három lánya is meghalt. A felelősség ebben az esetben is a Hamaszt terheli, mert polgári létesítményt a háborúban megengedhetetlen módon katonai célokra használt fel. Az aránytalanságot hangoztatók a Hamasz rakéták izraeli áldozatainak számát hasonlítják össze a gázai hadművelet során elesettek számával. Ez több szempontból is helytelen. Először is figyelmen kívül hagyja, hogy Izrael csak katonai célpontokat támadott. Egy polgári létesítmény is legitim katonai célponttá válhat azonban, ha az ellenség katonai aktivitás helyszínévé teszi a nemzetközi jog durva megsértésével. Az áldozatok pontos számát és hogy abból mennyi a polgári áldozat nehéz megállapítani. A Hamasz, amelynek fegyveresei a nemzetközi jog megsértésével civil ruhában harcoltak, szándékosan feltupírozta a számadatot. Mindenesetre az áldozatok jelentős része 17 és 25 közötti fiatalember, akik minden feltételezés szerint a Hamasz civil ruhába bujtatott fegyveresei voltak. Valószínű, hogy az áldozatok valós száma nem több a az eredetileg megállapított 1300 felénél, ám ezen belül is még viszonylag nagy lehet a gyermekáldozatok száma. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Izraellel szemben a Hamasz szándéka és célja szerint mindent elkövetett, hogy a polgári lakosság mindkét oldalon a lehető legnagyobb számban essen az erőszakos cselekmények áldozatául. Ez részét képezte háborús stratégiájának. A terrorcsoport azzal tisztában volt, hogy katonailag nem veheti fel a versenyt a zsidó állam hadseregével. Abban viszont bízott, hogy a városi harcokban, házról-házra közelharc folyik majd, Izrael súlyos veszteségeket szenved és a halott zsidó katonák látványától az izraeli közvélemény hamar besokall és hazahívatja a fiúkat. A Hamasz másik stratégiai szövetségesévé Európát és a nemzetközi közösséget tette talán anélkül, hogy az ennek egyáltalában tudatában lett volna. A szervezet a nemzetközi jog sérelmével élő pajzsként használta saját polgári lakosságát, és ezen belül különös hangsúllyal a gyermekeket. Jól ismerik ugyanis a Nyugat „gyengeségeit”, hogy nem bírják elviselni a civilek és gyermekek sebesüléseit és halálát és ez majd arra bírja az ENSZ-t és a Nyugatot, hogy Izraelt a harcok kellős közepén, idő előtt a tűzszünet elfogadására kényszerítik majd. Nem jött be mindkettő. Amikor a legsúlyosabb harcok folytak, egy álló héten át Izrael csodálatos módon egyetlenegy katonát sem vesztett. Hiába fenyegetőzött a Hamasz szóvivője: a Gázai-övezet nem Izrael, hanem a Hamasz temetője lett. Az izraeli zsidó közvélemény az utolsó pillanatig teljes mértékben a hadműveletek mellé állt. A Nyugattal és a médiával való „szövetség” azonban működött. Ebben a Bush adminisztráció keze is benne volt, hiszen nem vétózta meg az 1860-as számú BT határozatot, amely a Hamaszt még csak meg sem említi, viszont Izraelt tűzszünetre és csapatainak az övezetből való kivonulásra szólítja fel. A média teljesítette a Hamasz elvárásait. Aki a CNN adásait nézte a sebesültek és a halottak kivétel nélkül civil ruhás személyek voltak. Így az ENSZ iskola nem létező bombázását és annak nem létező halottait, (ENSZ most adminisztratív hibának minősítette, hogy korábban azt állította: ENSZ iskolát ért támadás.) a palesztin sofőr meggyilkolását, a vádakat a háborús bűncselekményekre, a foszfor sztorit és egyéb valótlan történeteket. Arab politikusok emberiségellenes bűnökről és háborús bűncselekményekről számoltak be. Az élő pajzs így meghozta gyümölcsét. A holt gyermekek a Hamasz számára jó üzletnek bizonyultak. Az iszlám diaszpóra egész Európában zsidó- és Izrael-ellenes tüntetéseken tiltakozott, a szélsőbalos (liberális „jogvédő”, anarchista, kommunista) és szélsőjobbos(náci) erőkkel karöltve. A propagandaháborút így egyértelműen a Hamasz nyerte. Sikerült ugyanis feje tetejére fordítani a valóságot. Egy rasszista (apartheid), antiszemita, tömeggyilkos szervezetnek, amely végső céljaként Izrael felszámolását és a zsidóság kiirtását és elűzését célozza elérni és ennek érdekében lehetőségei legjavát kihasználva mindent el is követett, sikerült elhitetnie a nyugati közvéleménnyel, hogy mindezzel most Izraelt vádolják a Hamasszal és a palesztinokkal szemben. Az EU pénzén fenntartott palesztin és liberális szélsőséges társadalmi szervezetek, európai emberi jogi segítséggel büntető perek sokaságát indították és indítják még, hogy Izrael és a zsidóság legitimitását felszámolják. A párizsi és toulouse-i zsinagógák, zsidó iskolabuszok elleni merényletek is a Hamasz propaganda sikerét jelzik. Olaszországban és Magyarországon a náci idők emlékét idézve zsidó áruk bojkottjára szólítanak fel. A tudatlanságnak, a rosszindulatnak és a zsidógyűlöletnek ez a hulláma hazánkat is elérte. Morvai Krisztina most a Hamasz forgatókönyve szerint mindazzal Izraelt vádolja, amelyet a palesztinok és a Hamasz követett el Izrael lakosságával szemben az elmúlt száz év alatt. Áldozatból gyilkost és gyilkosból áldozatot faragott. Régi módszer ez: annak idején Hitler a második világháborút és a zsidóság megsemmisítését is azzal indította el, hogy a nemzetközi zsidóságot a háború kirobbantásával és Németország megsemmisítésének szándékával vádolta meg. Minél nagyobb a hazugság, annál hihetőbb olvashatjuk ki Hitler soraiból (Mein Kampf). Innen már nincs kiút: Morvai szerint ha Izrael gázai háborúja jogszerű volt (márpedig úgy tűnik ez szerinte így van), akkor Hitlernek is igaza volt, amikor megelőző csapásként világháborút robbantott ki és hatmillió zsidót bestiális kegyetlenséggel megölt. Eszerint Morvai nemcsak jogászként csapnivaló, más baj is van vele. Obama és vele az európai (magyar) koncpeció alkalmatlan az izraeli – palesztin konfliktus békés megoldására. Egy Hamasz – Fatah egységkormányt egyértelműen a Hamasz uralná. A terrorszervezet azonban nem IRA ebben Obama, Mitchell és Solana is súlyosan téved. Nem az a baj a Hamasszal, hogy pozitív céljait terrorista eszközökkel akarja megvalósítani. A Hamasz nemcsak eszközeit, de céljait tekintve is terrorista. Izrael felszámolását és zsidó lakosságának elpusztítását és elűzését célozza, minden tevékenysége, a közforgalmú autóbuszok, pizzériák és polgári célú intézmények elleni tömeg(ön)gyilkos merényletek és az egyre nagyobb hatótávolságú rakéták kilövése is ugyanezt a célokat követik. (Ugyanez elmondható a Hezbollah-ról is, amellyel viszont Nagy-Britannia folytat titkos tárgyalásokat.) Az általa megalapítandó állam pedig nem a palesztinok nemzeti állama, hanem az iszlám kalifátus bázisa lenne. Csak kiindulópont a további hódításokra. Ennyi elég is annak bizonyítására, hogy a Hamasz nem IRA. Obama mindazt az erőt, amelyet az Iránnal és Szíriával való konfrontáción megspórol, Izraelre való nyomásgyakorlásban fejti ki, hogy a zsidó állam mondjon le Jeruzsálemről és nyugodjon bele egy Hamasz irányítású iszlám kalifátus megalakításába. Ez utóbbi annál is veszélyesebb, hiszen Irán rövidesen atom védőernyőt borít csatlósai, a Hamasz és a Hezbollah fölé. A válságban az Európai Unió és benne Magyarország nemzetközi jogból és külpolitikából is elégtelenre vagy még inkább nullára vizsgázott. Dupla nulla: mint egykor a magyar futballisták Luxembourg ellen. ------------------------------------------------------------------------------------- Az Obama - terv: egy előre bejelentett kudarc története című írásomban pedig elemeztem, hogy az EU és USA közös béketerve eleve kudarcra van ítélve, mert a szembenálló felek politikai akarata nem egyezik a két – állami megoldásban. Ha pedig valamilyen „istentelen csoda” vagy a Kvartett által gyakorolt „külső kényszer” hatására mégis beleegyeznének, akkor annak nem tartós béke, hanem véget nem érő háború lesz a következménye. E tanulmány azt is bizonyítja, hogy a két, egymással békében élő állam koncepciója megvalósíthatatlan, hiszen a palesztinai arab oldalon a Hamasz és a FATAH egyaránt egy iszlám - palesztin állam létrehozását és a zsidó állam elpusztítását célozza. Ám az írás végén jeleztem, hogy az Obama - terv előrelátható kudarca nem jelenti azt, hogy nem létezik feloldás a válságra. Jelen írásomban ennek körvonalait igyekszem papírra vetni. Az Obama-terv: egy előre bejelentett kudarc története Bányai László| NOL| 2009. június 3. A szerző nemzetközi jogász, Közel-Kelet szakértő „Európa és a Közel-Kelet: egy csőd anatómiája” - című tanulmányunkban az uniós, s benne a magyar diplomácia kettős kudarcát („dupla nulla”) voltunk kénytelenek megállapítani. A nemzetközi közösség a tűzszünet idő előtti követelésével leállítatta Izrael Öntött Ólom hadműveletét és ezzel lehetővé tette a Gázai-övezetben iszlám diktatúrát gyakorló Hamasz továbbélését. Tette ezt annak ellenére, hogy a két egymással békében élő állam koncepciójába a iszlám terrorszervezet nem illett bele és a fennmaradása annak meghiúsítását vetítette előre. A Muszlim Testvériség palesztinai ága a „Földközi - tenger és a Jordán- folyó között” nem kettő, csak egy, a szomszédaival nem békében, hanem permanens háborúban álló iszlám kalifátus megteremtését célozza. A tűzszünet egybeesett Obama beiktatásával, aki elnökként elsőnek Mahmúd Abbaszt, a Palesztin Hatóság elnökét hívta fel a külföldi „államférfiak” közül és biztosította arról, hogy a palesztin állam megalapításának híve. Izraelben és az Egyesült Államokban kormány- illetve elnökváltás ment végbe. Izrael a Netanjahu vezette Likud kormánnyal jobbra, míg az USA elnökváltással balra tolódott el. Így az álláspontjaik közötti különbség nagyobb lett: az izraeli kormány az izraeli – palesztin konfliktus megítélésében realistább, míg az amerikai elnök idealistább lett. Az izraeli adminisztráció az oslói folyamat 16 éve alatt szerzett tapasztalat alapján úgy ítélte meg, hogy a „háború folytatódik” és a hadviselés közepette a diplomácia eszközei alkalmazhatatlanok. A diplomáciai rendezésnek akkor lehet helye, amikor a palesztinok belátják, hogy nem képesek Izraelt elpusztítani. Egyiptom 1979-ben, míg Jordánia 1994-ben belátta és békét kötött . A palesztinok még nem. Obama viszont „hic et nunc” megoldást akar. Ő egy másik tapasztalatra hivatkozik, még ha az európai is. Megbízottja Mitchell szenátor ugyanis sikerrel járt Észak-Írországban és most ezt a modellt kívánja a Közel-Keleten is megfelelően alkalmazni. Nem tudja, hogy úgy látszik, hogy a Hamasz nem IRA és a Közel-Kelet nemcsak geográfiaiailag különbözik Európától. Obama tévesen leegyszerűsítve a konfliktust abból indul ki, hogy a palesztin terror az önálló palesztin állam hiányának a következménye. Az Obama-terv még meg sem született, a Netanjahu kabinetet még be sem iktatták, ám az Európai Unió és az Egyesült Államok egyaránt azt követelte Netanjahutól, hogy ismerje el a „két-állami megoldást”. Sőt nemcsak követelte, de szankciókat is helyezett kilátásba arra az esetre, ha a megalakuló Netanjahu-kormány nem hajtana fejet a nemzetközi közösség akarata előtt. Az EU komisszárjai, Javier Solana és Benita Ferrero-Waldner ennek hangot is adott. Brüsszel a májusra tervezett EU-Izrael csúcsot határozatlan időre elhalasztotta, így a kapcsolatok felértekélését befagyasztották. A csúcstalálkozóra addig nem kerül sor, amíg Netanjahu el nem ismeri a palesztin államot. Washington még az Irán elleni fellépéshez való „rugalmas hozzáállást” is ahhoz kötötte, hogy Izrael elfogadja-e a két-államon alapuló megoldást. Annak ellenére, hogy a PFSZ elnöke, Mahmúd Abbasz kijelentette, hogy a palesztinok sohasem fogják Izraelt zsidó államként elismerni és nem hajlandóak lemondani a több milliós palesztin menekültek Izraelbe való un.”visszatérési jogáról”. Így a palesztinok szemében a „két-állami megoldás” egy „zsidóktól etnikailag megtisztított arab” valamint „egy kétnemzetiségű arab-zsidó államból” áll. Erre Mahmúd Abbaszt Obama és az Európai Unió bátorította fel azzal, hogy Izraeltől a zsidó telepítési tevékenység azonnali befagyasztását követeli Jeruzsálemtől. Sőt a már meglévő zsidó települések „természetes növekedesét” sem engedi meg, holott a korábbi amerikai elnökök ezt hallgatólagosan helyben hagyták. Pedig Abbasz számára a „két-állami” elismerése csak átmenet az egy, a PFSZ Alapokmány szerint arab állam felé. Ez a hozzáállás megjelenik a közvélemény kutatási eredményekben is. Nem csoda hát, ha 2007-ben a „Pew Global Attitudes Project”-ben megkérdezett palesztinok 77%-a nem ismerne el egy, a palesztin állam mellett békében élő zsidó államot. Ezzel szemben az izraeliek 61%-a támogatná a palesztin állam megalakítását . Obama ennek ellenére kihasználja, hogy egy atomfegyverrel rendelkező Irán létében fenyegetné Izraelt és azzal zsarolja Jeruzsálemet, hogy amenniyben Izrael a palesztin állam megalakulását nem hagyná jóvá, Washington nem lenne segítőkész az iráni atomválság kezelésében. Alkalmas-e az Obama terv a közel-keleti béke megteremésére? Ma egyértelmű konszenzus uralkodik ebben a kérdésben a nemzetközi közösségben. Az előzetes feltételektől függő palesztin államiságot George W. Bush kezdte el hirdetni már 2002 június 24.-én mondott híres beszédében. Bush kijelentette, hogy politikai és gazdasági reformok szükségeltetnek és ennek függvényében az új, a terror és a korrupció által nem korrumpált palesztin vezetés alakíthatná meg a palesztin államot. Bush erről az ösvényről azonban az anapoliszi folyamatban letért. Ott fogalmazódott meg a feltételek nélküli palesztin állam gondolata, amelynek megalakulásával varázsütésre automatikusan megoldódik az izraeli – palesztin konfliktus. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa is nemrégiben egyhangúan támogatásban részesítette a két-állami megoldást és az Európai Unió is határozottan támogatja. XVI. Benedek pápa legutóbbi Szent-Földön tett útján a palesztin állam megalakítására szólított fel. Az egyetértés ebben elsöprő. Amint azt Henri Guaino, Nicolas Sarkozy elnök tanácsadója is kifejtette: "Mindenki békét akar. Az egész világ palesztin államot akar.” Ebben egyérelműen fogalmazódik meg, hogy az Obama koncepció lényege: a béke a palesztin állam megalakulásától függ. A csaknem kivétel nélkül álló nemzetközi konszenzus ellenére Obama „két-állami megoldása”, jelenlegi formájában, kudarcra van ítélve. A békét nem lehet elérni azzal, hogy a palesztinoknak szuverenitást biztosítunk, mert a palesztin szuverenitás sosem volt az arabok célja. A „palesztin nép” és a „palesztin állam” koncepciója csak taktikai eszköz volt a szentföldi zsidók és Izrael Állam mesemmisítéséért folytatott harcban. Időről-időre a két-állami megoldást már szóba került, ám azt a arabok ezt mindig is elutasították. Mielőtt még azonban ennek részleteit vennénk elemzés alá, meg kell jegyeznünk: megoldása csak matematikai feladványoknak van, társadalmi konfliktusok csak feloldhatók. Egy társadalmi konfliktus hús-vér emberek és azok meghatározott csoportjai között feszülnek. Mindenekelőtt a feloldásban résztvevő alanyoknak előbb nemcsak el kell fogadniuk a tervet, de végre is kell hajtaniuk ahhoz, hogy a terv megvalósítható is legyen és a célzott eredményt hozza. A két-állami javaslat nem most vetődik fel először: a. 1937-ben a brit Lord Peel-bizottság javasolja Palesztina felosztását egy zsidó és egy arab államra. Az előbbi területe igen kicsi lett volna, mindössze a mandátum terület 15%-ra terjedt volna ki. A nagyobb rész az araboké lett volna és egy harmadik rész Jeruzsálem és Betlehem környéke pedig brit igazgatás alatt maradt volna. A Jewish Agency tárgyalási alapként elfogadta volna, ám a Magasabb Arab Bizottság, Hadzs Amin el-Husszeini vezetésével elutasította és folytatta a 1936-ban általános sztrájkkal és fegyveres felkeléssel elindított terrorháborút. b. 1939-ben a palesztinai arabok elutasították a brit Fehét Könyvet, amely a zsidó bevándorlást 70.000-ben korlátozta a II. Világháború fél évtizedére, minimálisra csökkentette a zsidó földvásárlást és tíz éven belül arab állammá alakította volna Palesztinát. Az arabok ezt is elutasították. Azonnali államot követelték és a zsidó bevándorlást teljesen le akarták állítani. Olyan államot akartak, amely zsidóktól teljesen meg van tisztítva. c. 1947-ben a ENSZ Közgyűlés 181-es számú határozata Palesztina területét egy zsidó és egy arab államra ajánlotta feloszlatni azzal, hogy Jeruzsálemet tíz évre ENSZ igazgatás alá sorolta volna. Jewish Agency, a palesztinai zsidók képviseletében ezt elfogadta és békét ajánlott az araboknak. A háború után brit javaslatra és közreműködéssel létrejött Arab Liga, valamint a palesztinai arabok ezt elutasították és katonai erővel próbálták meg ellehetetleníteni a zsidó állam megalakulását és lakóit terrorral elűzni. d. 1947 és 1967 között a ma követelt terület: a Gázai-övezet, Judea és Szamária, valamint Kelet-Jeruzsálem arab fennhatóság alá tartozott. Ám ekkor még szóba sem jött a palesztinai arab állam megalakulása. A PFSZ Alapokmány 24 §-e szerint e területek nem képezik a jövendő palesztin állam részét. 1967-ben Izrael felajánlotta az elfoglalt területek visszaadását a béke fejében és reményében. Ám erre az ajánlatra a három kartúmi nem volt a válasz: Nem tárgyalunk, nem ismerjük el Izraelt és nem kötünk békét vele. e. 2000-ben Ehud Bárák kormányfő Camp-Davidben, majd Tábában ajánlotta fel a palesztin állam megalakításának lehetőségét, de Arafat elutasította és parancsot adott az Al-Aksza Intifáda kirobantására. f. 2002-ben a Road-map-t mindkét fél elfogadta Ariel Saron kormányfő 14 fenntartással, ám Mahmúd Abbasz fenntartások nélkül. A terve szerint a palesztinoknak be kellett volna szüntetni a terrort és az arra való uszítást, egy megreformált palesztin vezetés pedig ideiglenes államot alapíthatott volna. Ezt sosem teljesítették. g. Az annapoliszi folyamat keretében Tzipi Livni és Mahmúd Abbasz keresett megoldást a végleges státusz rendezésére, de nem tudtak megállapodni. A palesztinok vezetője ugyanis nem volt hajlandó lemondani a palesztin menekültek hazatérési jogáról és Jeruzsálemről, valamint elismerni Izraelnek zsidó államként való létezési jogát. Ezekből egyértelmű a következtetés, hogy hiába akar a világ a palesztin államot alapítani, ha azt maguk a palesztinok nem akarják. Nem akarnak két államot, legfeljebb csak egyet. Ám abban a palesztinok maguk sem tudnak megegyezni, hogy ez milyen legyen. A Hamasz iszlám kalifátust, a Fatah pedig egységes arab államot akar létrehozni a Brit Mandátum területén és ebbe Jordánia is beleértendő. Ha Obama elképzelséei szerint alakulna meg a palesztinai arab állam, sorban a 22. arab állam, az halálos fenyegetést jelentene nemcsak Izrael, de Jordánia számára is. E történelmi checklist-ből is nyilvánvaló, hogy a palesztinok idáig minden két-állami megoldást elutasítottak. Miből gondolja akkor Obama és Solana, hogy ezúttal ez most másképpen lesz? Megvalósítható-e az Obama-terv? Ehhez elemeznünk kell a terv eddig már kiszivárogtatott részleteit. A terv a 2002-ben kibocsátott szaúdi elképzelésen alapul, amely a közel-keleti rendezés átfogó megoldását sürgeti. Izraelnek – a terv szerint - ki kellene vonulnia az 1967-ben elfoglalt „arab” területekről, cserébe pedig az arab világ „normalizálná” kapcsolatát a zsidó állammal. Előírja az ENSZ Közgyűlés 194-es számú határozatának alkalmazását, amelyre az arabok, megalapozatlanul és jogosulatlanul ugyan, de a „visszatérés jogát” alapítják. Az igazság az, hogy e tervet kibocsátásakor senki sem vette komolyan. Szaúd-Arábia az Egyesült Államok szövetségese kínosan érezte magát amikor kiderült, hogy az Ikertornyok felrobbantói szinte kivétel nélkül szaúdiak voltak. Imázsjavító intézkedésről volt szó, nem valóságos tervről. Izrael is elutasította hiszen a terv burkoltan a zsidó állam felszámolását készítette elő. A legnagyobb baj vele az volt, hogy előbb Izraelnek ki kellett volna vonulnia valamennyi 1967-ben elfoglalt területről és az arabok csak aztán normalizálták volna a kapcsolatokat. Nem egyenrangú tételek álltak egymással szemben. A kivonulással a zsidó állam kiszolgáltatott helyzetbe kerülne az 1949-es védhetetlen fegyverszüneti vonalak mögött. Ráadásul a „normalizációt” az arab államok bármikor, minden következmény nélkül felmondhatták volna. Obama dicséretére legyen szólva igyekszik a szaúdi tervet módosítani. Mostani elképzelése szerint a létrejövő palesztin állam demilitarizált alakulatként nem rendelkezne katonai szövetség megalakításának jogával sem. Izraelnek többé-kevésbé az 1967 június 4.-i állapotba kellene visszavonulnia, terület- illetve lakosságcserével módosítva. Obama Izrael egységes fővárosát, Jeruzsálemet három részre osztaná. A palesztin állam fővárosaként Kelet-Jeruzsálem arabok lakta külvárosai szolgálnának. Az Óváros viszont, corpus separatumként az ENSZ nemzetközi igazgatása alá kerülne. Izraelnek pedig át kellene adnia a Golan-fennsíkot Szíriának. Obama viszont azt szeretné, ha a palesztinok lemondanának a „menekültek Izraelbe való visszatérési jogáról” és az újonnan megalakult palesztin államban (Judeában, Szamáriában és Kelet-Jeruzsálemben), illetve azon államok területén telepednének le, amelyekben jelenleg rezidensek. Vajon mit szólnak az érintettek a tervhez? Hozzájárulásuk nélkül a terv nem valósítható meg. Ha a terv megvalósul és létrejön a palesztin állam, vajon béke köszönt-e be az olajfák alatt? Izrael előfeltételek nélkül kész a Szíriával való egyezkedésre. Szíria viszont már jelezte, hogy csak abban az esetben hajlandó Izraellel tárgyalni, ha a zsidó állam még a megbeszélések előtt elkötelezi magát Básír Asszadnak a Golan-fennsík visszaadására. Ha ez megtörténik, akkor lehetne szó a „normalizálásról”. Izrael csak előfeltételek nélkül tárgyalna. Obama azt követeli, hogy Izrael fagyassza be Judeában, Szamáriában és Kelet-Jeruzsálemben a zsidó telepítési tevékenységet. Izrael szerint az egységes Jeruzsálem nem „megszállt terület”, hanem a zsidó állam egységes és örökös fővárosa. Az izraeli kormányfő nemrégiben bizonytalan időre elhalasztotta párizsi útját amiatt, hogy a francia külpolitika Jeruzsálem megosztását követeli. Ez az uniós álláspont is. A mostani kormányzat azonban be akarja fejezni Jeruzsálem körül a zsidó településekből álló gyűrűt és a város egységéből és örökös fővárosi jellegéből nem enged. Izrael Judeában és Szamáriában nem hozna létre új településeket, de a meglévők „természetes növekedésének” nem állna útjába. Az amerikai adminisztráció azonban teljes befagyasztást követel. Abbasz határozottan ellenzi, hogy a palesztinok lemondjanak a „menekültek visszatérési jogáról”. Viszont követeli, hogy Izrael elviekben vállaljon felelősséget a menekültek problémájért. Utána tárgyalnának csak arról, hogy hány millió palesztin menekült telepedne le Izrael Államban. A zsidó állam viszont nem hajlandó felelősséget vállalni azért, amit el sem követett. Különben is többmillió arab letelepedése a zsidó államban, megszüntetné annak zsidó karakterét és csak átmenet lenne a felszámolásához. A terv elfogadtatását lehetetlenné teszi, hogy a palesztinok nemzeti kétségben léteznek. A gázai háborút az amerikai adminisztráció, az EU, valamint a Kadima-kormány csődpolitikája következtében a Hamasz túlélte. A Hamasz azonban nem hajlandó elfogadni a Kvartett három feltételét: Izrael elismerését, a PFSZ által korábban megkötött szerződések elfogadását és a fegyveres erőszakról való lemondást. Így a palesztinok egysége nem állítható helyre. Netanjahu még ha meg is állapodna Abbasszal, azt a Hamasz a maga részére nem tekintené kötelezőnek. Szíria még ha meg is állapodna Izraellel, nem szakítana Iránnal. Szíria sem csak azért áll háborúban Izraellel, mert a zsidó állam „megszállva tartja” a Golan-fennsíkot. Libanonban pedig a június 7-i választások után az iráni „zsoldoshadereg”, az iszlám fundamentalista, a síita Hezbollah meghatározó befolyást szerezhet a kormányban, amely kizárna bármiféle megállapodást Izraellel. Obama terve spekulatív tervének kudarca borítékolható. Afféle „Patyomkin falu”, amelyben a házaknak csak a homlokzata van megépítve, az oldalsó és hátsó támfalak nem. Obama esélye terve elfogadtatására a nullával egyenlő. Most azt nézzük meg, hogy mégis mi történne, ha a felek – valamilyen csoda folytán – mégis elfogadnák a terv alapvető elemeit. Vajon a terv egy hipotetikus elfogadás esetén alkalmas lenne arra, hogy rendezze a palesztin kérdést és helyreállítsa a békét a térségben? E terv értelmében Izraelnek ki kellene vonulnia az 1967-ben elfoglalt területekről és a megállapodásban fel kellene számolnia a zsidó településeknek legalábbis egy jelentékeny részét. Amit nem számolnának fel azt terület- illetve lakosságcserével korrigálnák. Így Izrael kivonulna a Nyugati-partról (Judea, Szamária és Kelet-Jeruzsálem területeiről) és átadná a Golán-fennsíkot Szíriának. Megalakulna a palesztin miniállam a Nyugati-parton, Kelet- Jeruzsálem fővárossal. A megosztott Jeruzsálem Óvárosába az ENSZ kéksisakos békefenntartói vonulnának be. A Fatah és a Hamasz csak ezután döntene az átmeneti egységkormányról és az elnöki valamint a parlamenti választások kiírásáról. Ha létezik ugyanis esély a palesztin egység megteremtésére, az csak az izraeli kivonulás után következhet be. A Hamasz – elutasítva a Kvartett feltételeit – az Izraellel való tárgyalásokat valószínűsíthetően a Fatahra „bízza.” Tételezzük fel, hogy a felek az Obama tervet teljes egészében elfogadják és valami „csoda” folytán Izrael is beleegyezik, hogy kivonul Jeruzsálem Óvárosából és a Siratófallal együtt ENSZ közigazgatás alá helyezéséhez hozzájárul. Mahmúd Abbasz pedig feladva minden eddigi álláspontját lemond a palesztin menekültek Izraelbe való visszatéréséről. Izrael a zsidó települések egy részét megtartja ugyan, ám terület- és lakosságcserét hajtanak végre a kompenzáció érdekében. Izrael a zsidó települések másik részét lebontja és közel 300 ezer embert telepít ki. Kivonul a területekről, sőt ráadásul a biztonsági kerítés nagy részét is lebontja. Mahmúd Abbasz elismeri Izraelt zsidó államként és Netanjahu is elismeri Palesztinát a palesztinok államaként. A kivonuló izraeli egységek helyében a Jordániában az amerikaiak által kiképzett és felfegyverzett palesztin egységek veszik át a rendfenntartói szerepet. A megállapodás új lehetőséget teremt az egymással szembenálló palesztin frakciók számára. A Hamasz és a Fatah megegyezik, hogy egy megreformált PFSZ védőernyője alatt egységkormányt alakítanak. Hanije ugyanis bevállalja a Dahlan-trükköt. A PFSZ elismerte Izraelt, szerződéseket kötött a zsidó állammal és lemondott a fegyveres erőszak alkalmazásáról. A Fatah azonban ezt ma sem ismeri el és ez a lehetőség a Hamasz számára is megnyílik. A két szervezet félreteszi ellentéteit és összehangolja erőfeszítéseit a főellenség, Izrael illetve a zsidók elleni harcban. A gázai forgatókönyv a Nyugati-parton. Ettől kezdve minden a gázai forgatókönyv szerint működik. 2010-re kiírják a Palesztin Hatóság elnöki és az általános „parlamenti” választásokat. Mind a Gázai-övezetben, mind pedig a Nyugati-parton ugyanis jelenleg ex-lex állapot van. 2006 januárjában az általános választásokat a Hamasz nyerte. Ám 2007 nyarán a Hamasz a Gázai-övezetben katonai puccsot hajtott végre és felfüggesztette a „jogrendet”, hogy sari’án alapuló iszlám diktatúrát vezessen be. Mahmúd Abbasz ezzel egyidőben figyelmen kívül hagyva a 2006-os választások eredményeit „ideiglenes kormányt” alakított Szalam Fajjad vezetésével. Ám hatalmának megőrzését a térségben állomásozó izraeli egységeknek köszönhette. A közvélemény-kutatások szerint ha a választások ma lennének, akkor is a Hamasz nyerné azokat. Ráadásul ha Abbasz lemond a palesztin menekülteknek Izraelbe történő visszatéréséről a megérkező menekülteknek képtelen lesz lakhatást és munkát biztosítani. A frusztráció a palesztin állam megalakulása ellenére akkora lesz, hogy Abbasznak a választásokon megsemmisítő vereséget szenved majd. Abbasz mint Gázában is tette nem akarja majd a hatalmat önként a Hamasznak átengedni, így a Hamasz iráni segítséggel, katonai puccsal ragadja azt magához. Az amerikaiak által felfegyverzett és kiképzett Fatah erők harc nélkül adják meg magukat és a Hamasz oldalára állnak. Az egységek az izraeli – palesztin határ mentén sorakoznak fel. Valóra válhat a kiképző Kennet Dayton tábornok jóslata, az amerikaiak által kiképzett Fatah erők valóban a izraeliek gyilkosaivá válnak. A Nyugati-partra letelepített menekültek milliói sorakoznak fel az izraeli – palesztin határon, hogy a visszatérés szent jogát a Fatah árulása ellenére is realizálják. Libanonban a Hezbollah olyan jól szerepel a választásokon, hogy többségi kormányt alakíthat. Felszólítja az ENSZ erőket a távozásra és felvonul az izraeli – libanoni határon. Bár Libanon megkapja az általa vitatott Sába-farmot Izraeltől, most felfedezi, hogy az izraeli Metullah és Kirjat Smoná is valamikor „Libanonhoz tartozott”. A feszültség a határon fokozódik, egyre több a Hezbollah által kezdeményezett fegyveres incidens. Bár Izrael megállapodott Szíriával és átadta a stratégiai fontosságú Golán-fennsíkot. Damaszkusz izraeli fenyegetésre hivatkozva a demilitarizációs megállapodás ellenére bevonul a Golán-fennsíkra. Az ENSZ vizsgálóbizottsága a Gázai-övezetben Izraelt bűnösnek találja a nemzetközi jog normáinak súlyos megsértésében. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa meghozza ki tudja hányadik elítélő határozatát. Egy spanyol bíróság letartóztatási parancsot bocsát ki az Interpolon keresztül Izrael politikai és katonai vezetői ellen a 2002-ben Szalah Sehadeh ellen elkövetett célzott megsemmisítés miatt. Míg a nemzetközi közösség a észak-koreai műválsággal foglalkozik, Irán a finisbe érkezik és végrehajtja első kísérleti atomrobbantását. A figyelem és Izrael erőinek lekötése érdekében regionális konfliktust robbant ki. A terv része, hogy fegyvertelen palesztin milliókat indítsanak el az izraeli határ felé. Tudják, hogy az izraeli katonák nem lőnek fegyvertelen polgári lakosokra. Az ötletet a Hezbollah már kipróbálta Dél-Libanonban és működött. Benjamin Netanjahu kormányfő válságtanácskozást hív össze, hogy döntsenek a tények ismeretében a sürgősen megteendő lépésekről. A Hamasz és a Hezbollah minden irányból rakétákat lő ki Izraelre. Izraelben megáll a légiforgalom, mert az utasszállító gépek elérhető távolságban lesznek. A fegyveres provokációkra északról, délről és keletről Izrael katonailag válaszol. Ezúttal a harc a Hamasz és a Hezbollah teljes megsemmisítéséig folyik majd. Obama terve téves és megvalósíthatatlan Obama két-állami koncepciója ebben a formájában nyilvánvalóan téves. A palesztinok mindig is elutasították a két-állami megoldást, céljuk az egységes, zsidóktól megtisztított, „Judeinfrei” arab állam megteremtése a Jordán-folyó és a Földközi-tenger között. Egy miniállam megalakítása súlyos veszélyt rejt magában nemcsak Izraelre, de Jordániára nézve is. Az arabok számára a „palesztin nép” koncepciója és a „palesztin állam” maga sosem szolgált célul, csak eszközeként Izrael Állama és a térségben bármiféle zsidó jelenlét felszámolásának. A PFSZ a „palesztin” állam megalakításával várhatóan megszűnik. A Hamasz győzelmével átmenetileg újabb iszlám állam jelenik meg a térképen. Az Obama terv nem alkalmas arra, hogy „megoldja” az izraeli – palesztin konfliktust és nem békét, de elkerülhetetlenül regionális háborút robbant ki a térségben. Megnöveli az iráni befolyást és ellehetetlenítheti az Irán elleni fellépést is. Irán ennek következtében atombombához juthat , amely jelentős hatalmi eltolódást eredményezhet a térségben. Az eseményeket Obama és az EU spekulatív, valóságidegen, „béketerve” készítette elő, amely sem a létező nemzetközi jognak „jus cogens” sem a tartós béke megteremtését célzó külpolitikai céloknak nem felel meg. Ez a terv spekulatív séma, afféle Patyomkin-falu, amely csak képzeletben alkalmas arra, hogy a közel-keleti problémát megoldja, a valóságban nem. Ez azt jelentené, hogy a közel-keleti válságnak ne lenne feloldása? Semmi esetre sem. Még nem késő egy életképes, megvalósítható terv kidolgozására. --------------------------------------------------------------------------------- Ki fogadja el valójában a két állami megoldást: a látszat és a lényeg A látszat az, hogy Izrael nem hajlandó elismerni „a két-állami megoldást.” Netanjahu valóban vonakodott beleegyezni ebbe a megoldásba. Ennek azonban meg voltak a maga racionális okai, amelyek szálai a palesztinai arab politikai-katonai erőkhöz vezetnek bennünket. A palesztinai arab oldalon most is kettős hatalom van, amelyek egymással is harcolnak és nem tudnak megegyezni. Ám nem szabad elfelejteni, hogy Izrael elutasításában mindig is egyetértettek. Mindkettő elveti Izrael zsidó államként való létezését. A Hamasz szerint Palesztina (Eretz Jisrael) iszlám wakf terület, a moszlimok nemzedékeinek tulajdona egészen az idők végezetéig. Így a Hamasz a béketárgyalásokat puszta időfecsérlésnek tekinti. Ezzel egybecseng, hogy a PFSZ, sosem módosított alapokmányában pedig Palesztina, a brit mandátum alatti határaival egységes arab ország. A zsidó nem nemzet, csak vallás, Izrael létrehozása törvénytelen, mert ellentétes a palesztin nép akaratával. Stratégiailag így egyik szervezet sem alkalmas a két egymással békében élő állam koncepciójának megvalósítására. Mégis ideiglenesen, taktikai megoldásként elfogadnák a két-állami koncepciót. Ez azonban számukra nem a konfliktus lezárását, hanem átmeneti szakaszát jelentené. A háború ezután is folytatódna egészen addig, amíg a zsidó állam meg nem szűnik létezni. A konfliktus természete: tartós béke vagy csak „trójai faló” A döntő probléma a „két – állami megoldásban”, hogy a két szemben álló fél másként ítéli meg a konfliktust. Izrael részéről e konfliktus politikai viszály, területi vita, amelyet határok megvonásával is meg lehetne oldani. A palesztin fél számára azonban e konfliktus kikerülhetetlenül vallási természetű, így alapja nem az a kérdés, hol húzódik a palesztinai zsidó és a palesztinai arab állam határa. A fő probléma a zsidó állam maga, puszta létezése, amely az iszlám számára súlyos teológiai kihívást jelent. Ezt ma már egyre többen ismerik fel, illetve be. Hussein Agha és Robert Malley szerint a „két –állami megoldás nem old meg semmit.” A konfliktus ugyanis nemcsak területi vita, de „egzisztenciális küzdelem két világnézet között. ” Bernard Lewis a Wall Street Journalban is megállapítja, hogy „az arabul használt fogalmak: nem az ellenségeskedések vége, hanem fegyver- vagy tűzszünet egészen addig, amíg az Izrael elleni háború nem folytatódhat a siker jobb kilátásával.” Ebben fogható meg a két – állami megoldás kudarcának lényege: Izrael számára ez a megoldás a konfliktus végét kellene, hogy jelentse, az araboknak azonban ez csak átmeneti megoldás, fegyver- vagy tűzszünet a totális háborúhoz vezető úton. Emiatt e konfliktus tárgyalásos úton aligha rendezhető, hiszen nem várható el a zsidó államtól, hogy az ország létezéséről egyáltalán tárgyalásokat folytasson. A létezés és a nem létezés között nincs és nem is lehetséges kompromisszum - állapítja meg írásában Bernard Lewis. A „nem” az amerikai ajánlatokra túlságosan is költséges lett volna a szembenálló feleknek. Így mindkét oldal igent mondott, még a Hamasz is, amely nemcsak a zsidó állam felszámolását célozza, de azt – szemben a FATAH mozgalommal - nyíltan meg is vallja. A Hamasz ki is mondja azt, amit a FATAH leplezni próbál: átmeneti megoldásként de facto elfogadna a két – állam létezését. A FATAH számára a két – állami megoldás „trójai faló”, amint azt képletesen Jasszer Arafat és Fejszál Husszeini az Al- Arabi nevű lapnak közvetlenül a halála előtt adott interjúban megvallotta: „ha kikiáltjuk az államunkat Palesztina 22 százalékán, ami a Nyugati-partot és a Gázai-övezetet jelenti – a végső célunk az összes történelmi Palesztina felszabadítása a folyótól a tengerig, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a konfliktus még ezer évig vagy néhány nemzedéken át folytatódni fog.” És Fejszál Husszeini nem a Hamasz, hanem a tévesen „mérsékeltnek” beállított FATAH jeruzsálemi vezetője volt. Nincs arab partner a békéhez A Hamasz a két –állami megoldást deklaráltan ideiglenesként fogadja el. A két állam az ő olvasatukban nem tartós békét, hanem ideiglenes tűzszünetet köt, amíg az arabok meg nem erősödnek annyira, hogy ismét háborút indíthatnak Izrael ellen. Amit a Hamasz nyíltan vállal, ugyanezt gondolja a FATAH is. Erről bőségesen tanúskodnak a betlehemi konferencián elfogadott dokumentumok. A helyzet tehát éppen fordított. Az arabok miközben elfogadták a két-állami megoldást, azt átmenetinek tartva a végső stratégiai célként a Hamasz az egységes Iszlám Államot, míg a FATAH egységes palesztinai arab államot akar. Ami mindkettőben közös: ebben legyen az állam iszlám fundamentalista, vagy iszlám tradicionalista, a létrejötte a zsidó állam végét kell, hogy jelentse. Az oslói folyamat ezen az arab stratégiai állásponton nem változtatott, de bővítette a FATAH taktikai repertoárját. A katonai arzenál 1993-ban kiegészült a politikai hadviselés eszközeivel is. A folyamatban a háború tovább folytatódott egyszerre a hadszíntéren és a politikai arénában is. Az antiszemita, zsidógyűlölő propaganda nem a békés tendenciától eltérő lenyesegethető vadhajtás, hanem a politikai hadviselés része, tudatos vállalkozás volt, amely a palesztinokat hosszan tartó elhúzódó és véres háborúra készítette elő, egyben lehetetlenné tett bármiféle békés megegyezést. (Nem véletlen, hogy e folyamat öt évig tartó véres terrorháborúba torkollott.) Mindent összevetve a palesztinai arabok a két-állami megoldásban az egy, iszlám-arab államhoz vezető ideiglenes állomást látnak. A gázai modell itt is előre borítékolható. A jövő évre kiírt Palesztin Hatóság elnöki és a törvényhozói választásokat a Hamasz nyeri. A Jordánián keresztül becsempészett fegyverekkel a judeai magaslatokról Izrael sűrűn lakott városait bombázza majd. Egy újabb függetlenségi háború elkerülhetetlenné válik. Izraeli feltételek az arab hajthatatlanság következményei Nem csoda, ha Netanjahu csak öt feltétellel mutatott hajlandóságot a két-állami megoldás elfogadására. A kormányfő követeli, hogy a palesztinok ismerjék el Izraelt a zsidó nép államaként, fogadják el az egységes Jeruzsálemet a zsidó állam fővárosaként, egyezzenek bele, hogy államuk demilitarizált legyen és a légteret, valamint a határokat kizárólag a zsidó állam ellenőrizze. A palesztin menekültek otthona pedig az újonnan megalapított palesztin állam legyen. E feltételeket sem a HAMASZ, sem a FATAH nem hajlandó elfogadni. Mindketten teljes kivonulást követelnek az 1967 június 5 -e előtti fegyverszüneti vonalakra és korlátlan szuverenitást a légtér és a határok felett. Tovább bonyolította a helyzetet Obama követelése Mitchell szenátor nyomán, hogy Jeruzsálem azonnali hatállyal fagyassza be a zöld vonalon túli izraeli települések építését. Nyilvánvaló, hogy a palesztinai arab oldalon ma nem létezik olyan politikai-katonai erő, amely elfogadná Izrael politikai fennmaradását. A zsidó állam pedig nem tárgyalhat a saját felszámolásáról, így a két államról szóló megoldásnak hosszú időre nincsen realitása. -------------------------------------------------------------------------------- „Vissza a jövőbe”: az egyiptomi – jordán opció? Több elemző John Bolton és Daniel Pipes egymástól függetlenül jutott erre a következtetésre. Megállapításaik szerint egy palesztinai arab állam létrehozása nem békét, hanem ellenkezőleg háborút eredményezne. Emiatt vonják le a következtetést, hogy a tartós béke záloga, ha a palesztinai arab állam nem jön létre és vissza kellene térni az 1967 június 5-e előtti statusquo –hoz. A Gázai-övezet kerüljön vissza Egyiptom, míg Judea és Szamária (Cisz-Jordánia) Jordánia fennhatósága alá. Izraelnek mindkét állammal érvényes békeszerződése van és mindketten tudják, hogyan kell erőszakos eszközökkel fenntartani a rendet. Amit a nemzetközi közösség Izraeltől el nem tűr azt e két arab államnak minden bizonnyal szó nélkül el fogja nézni. A Gázai-övezet történetileg mindig is Egyiptomhoz kapcsolódott, a menekülteket pedig a Sínai-félsziget óriási kiterjedésű, ám gyéren lakott területein le lehetne telepíteni. Az övezetben használt arab dialektus maga is az egyiptomihoz állt közel. Ha Izrael leállítja az infrastruktúrát (gáz, víz, villany és telefonszolgáltatást) a Gázai-övezetben, akkor Egyiptom kénytelen lesz felelősséget vállalni az övezet jólétéért. Judeát és Szamáriát Jordánia 1948-ban már egyszer jogellenes agresszióval bekebelezte, a lakosoknak pedig jordániai állampolgárságot biztosított. Ám 1988-ban lemondott e területekről és megfosztotta lakosait a jordániai állampolgárságtól. Jordánia is a menekülteket óriási kiterjedésű gyéren lakott területére telepíthetné le és ezzel végleg megoldódna a menekült kérdés is. Jordánia is tudja miként kell leszámolni a szélsőségesekkel („Fekete szeptember”) és ezt a tudományát most is be fogja vetni. Kecsegtető feloldásnak kínálkozik, ám – álláspontunk szerint - számos tekintetben ez sem oldhatná fel a konfliktust. Igaz ugyanis, hogy Izraelnek mindkét országgal érvényes békeszerződése van. Ám mindkét országban látványosan él és virul az antiszemita náci típusú zsidógyűlölet. Egyiptom mindezidáig szemet hunyt a Hamasz fegyvercsempészése felett a Gázai-övezetben és sosem vonta kétségbe a Hamasz legitimitását. Ellenkezőleg jó kapcsolatokat ápol vele. Kairó saját biztonságát azzal igyekezett megvásárolni, hogy az iszlám fundamentalisták gyilkos energiáit Izrael ellen fordította. Jordániában valamivel jobb a helyzet, ám nem kis kockázatot jelentene, ha az Arab Légió 1948 után másodszor ismét a Jordán-folyó innenső oldalán rendezkedne be. Izraelnek vissza kellene vonulnia az 1967-előtti védhetetlen határokra. Az egyiptomi és a jordániai katonaság pedig vélhetően nem akadályozna meg egy Izrael elleni elhúzódó terrorháborút. Nyitva maradna a Jordán –völgyi határ és egy esetleges amerikai kivonulással Irakból Izrael még sebezhetőbbé válna. Az Al-Kaida akadály nélkül szivároghatna be a területre. Ugyanakkor az egyiptomi és a jordániai csapatok jelenléte megakadályozná Izraelt, hogy felszámolja a terrorbázisokat. Illetve ezt csak azzal a kockázattal tehetné meg, hogy Egyiptommal és Jordániával háborús konfliktusba keveredik. A judeai magaslatokról a Hamasz és a FATAH akadálytalanul lőhetné a közép-izraeli sűrűn lakott városokat. Két-állami megoldás helyett palesztin állam nélküli stabilizáció A „visszatérés a jövőbe” sem vezet ki bennünket a konfliktusból. Sem a palesztin állam létrehozása, sem az egyiptomi-jordániai opció, a „három állami megoldás” nem jelent igazi megoldást és ezzel ki is merül a repertoár. Rövidtávon e válságnak, felelős palesztinai arab politikai tényező hiányában nincs azonnali békés megoldása. Most csak annyi lehetséges , hogy a helyzet stabilizálódjék. Hogy Izrael gátat vessen a biztonsági helyzet további romlásának, elejét vegye a további fegyvercsempészésnek először is vissza kell foglalnia a Gázai-övezet és Egyiptom határát az un. Philadelphi – korridort, valamint a volt zsidó települések területét, hogy Sdérotot és a többi izraeli települést kivonja a palesztinai rakéták hatósugara alól. Ez a helyzetet konzerválná, de pozitív irányú változásokat még nem generálna. Erre csak akkor lenne lehetőség, ha Izrael felszámolná a Hamaszt és a FATAH-t is, hiszen e rezsimek felszámolása nélkül nem lenne lehetőség a gazdaság stabilizálására, az antiszemita uszítás felszámolására és az oktatás-nevelés megreformálására. (1987-ig az első intifáda kirobbanásáig a palesztinai arab gazdaság a világ negyedik leggyorsabban fejlődő gazdasága volt. 1994-től, a Palesztin Hatóság megalakulásától a helyzet fokozatosan romlott, majd riasztó hanyatlásnak indult.) Két nemzedék is kevés lesz ahhoz, hogy az Arafat okozta ideológiai agymosásból eredő zsidógyűlölet mérge elpárologjon az arab társadalomból. A „rezsimek” eltávolítása után a biztonsági problémák kiküszöbölésével azonban valóságos gazdasági forradalom bontakozik majd ki. Meg kell erősíteni a helyi nemzetségek-klánok vezetőit, akik a FATAH és a HAMASZ garnitúra helyébe lépnek majd. Ezzel megteremtődik a békés fejlődés, egyfajta „polgárosodás”lehetősége, amely a rombolás helyébe az építés ethoszát állíthatja. Izrael újabb dilemmája: a Dél-Afrika komplexus Ezzel Izrael azonban újabb dilemma elé kerülhet. Ha a két – állami megoldás ellehetetlenül, akkor Palesztina zsidó és arab lakossága egy állam határain belül marad. A demográfiai mutatók értékelése szerint hosszabb távon az arab népesség kerülhet többségbe. Ha Judeára és Szamáriára, valamint a Gázai-övezetre a zsidó állam az izraeli jogot kiterjeszti, akkor választania kell, hogy megtartja az állam zsidó jellegét és akkor ki kell rekesztenie a többségi arab lakosságot az állampolgári jogokból vagy pedig megőrzi demokratikusságát és az arab többség uralmával elveszti zsidó jellegét. Ez a régi vagy az új Dél-Afrika komplexusa. Ezért állítják egyesek, hogy Izraelnek minden áron bele kellene törődnie a két-állami megoldásba, mert ezzel a demográfiai csapdát kerülheti. Megőrizheti az állam zsidó jellegét, ha beleegyezik a palesztinai arab állam megalakításába. Láttuk azonban ez előző írásban, hogy a két-állami megoldás nem békéhez, hanem tartós elhúzódó háborúhoz vezet és azonnali - közvetlen életveszélyt jelent. Mindenképpen rossz döntés egy távoli veszély elkerülése érdekében, egy azonnali egzisztenciális fenyegetést felvállalni. E kettő közül inkább a távolabbi veszélyt kell választani, hiszen abban az esetben még van idő, hogy a jövőbeli demográfiai veszélyeket kiküszöbölhessük. Ammar Awad A palesztin önrendelkezés és a menekültek problémája Nincs a helyzetnek kézenfekvő, azonnali megoldása. A HAMASZ és a FATAH terror rezsimjeinek eltávolítását követően azonban a helyzet stabilizálódhat. Két alapvető probléma azonban így a „palesztin nép önrendelkezési joga” és a „palesztin menekültek problémája” azonban a két –állami megoldás ellehetetlenülése után is megoldatlan marad. A nemzetközi közösség (ENSZ) mindkettőre külön apparátust létesített és óriási anyagi erőt koncentrált rá évtizedeken keresztül. E problémák megoldása nem nélkülözhető. A nehézséget az okozza, hogy a palesztinai arabok számára e két probléma nem cél, hanem eszköz. Az „önrendelkezési jog” valójában nem jog, hanem politikai alapelv, hiszen amennyiben jog, alanyi jog lenne akkor minden közösség, amely önmagát valamilyen alapelvek szerint néppé nevezi ki automatikusan jogosult lenne az önrendelkezésre. Ez teljesen felborítaná a nemzetközi világrendet, hiszen permanens háborúk lehetetlenítenék el a normális békés életmenetet. Ráadásul a „palesztin nép” politikai projektum, viszont etnikailag fikció, hiszen a valóságban nem létezik ilyen nép, amely jól láthatóan elemeiben lényegesen különbözne az arab törzsek más csoportjaitól. Egy palesztinai arab per definitionem nem különbözik egyiptomi, jordániai, szíriai testvéreitől. Külön kell választani egy „nép” politikai fogalmát, amely egyértelműen az adott „nép” saját akaratától függ és az etnikumot, amelyet nem lehet egy tollvonással megteremteni: az van vagy nincs. Márpedig palesztin etnikum nem létezik. A palesztinok nem a filiszteusok leszármazottai, sem nyelvi, sem vallási, sem semmilyen kapcsolat nincs velük. A palesztin szó egyébként a héber plistim szóból származik és hódítót, betolakodót jelent. Jellemzően milyen etnikum lehet az, amelyik még a nevét is másoktól kapja. Itt említjük meg, hogy a jordániai nép is mesterséges produktum. Az ország nevét a Jordán-folyóról kapta, amely a héber jardén szóból ered, azaz valami ami leereszkedik, lefelé folyik. Két népünk is van már a térségben az egyiket egy leereszkedő folyóról, a másikat pedig egy örökösök nélkül elhalt népről neveztek el. Nincs közöttük semmi különbség. Mindkettő az 1918-ban Hadriánus eredeti ötlete alapján Palesztinának elnevezett területen élő, nagy részük bevándorolt arab. Ezt is jelzi, hogy a judea-i és szamáriai arab lakosok között a Maszri családnév a leggyakoribb, ami egyiptomit jelent. A „palesztin identitás” nem alapul etnikai sajátosságokon, nem több egy sikeres ötletnél Egy lehetséges megoldás körvonalai: I. Az eredeti két-állami megoldás Két tényezőt kell számba vennünk: a területet és az azt benépesítő két népet. A területet a zsidók Izrael Földjének, míg az arabok, a tőlük minden szempontból idegen filiszteusokról Palesztinának nevezik. Félreértés ne essék: ez egy és ugyanazon terület, amely nemcsak a mai Izraelt, de a Gázai-övezetet, Judeát és Szamáriát, a Golán - fennsíkot valamint a mai Jordániát is magában foglalja. E területet jelenleg két nép lakja: a palesztinai arabok („jordánok” és „palesztinok”) és a palesztinai zsidók. Vagy másképpen, de mégis ugyanúgy: az izraeli zsidók és az izraeli arabok lakják. Azt kevesen ismerik, hogy e terület, amelyre a Balfour-nyilatkozat, a san remo-i konferencia és a népszövetségi mandátumszerződés kizárólag a zsidó nemzeti otthon területéül jelölt ki két, egy palesztinai arab és egy palesztinai zsidó államra történő felosztása már az 1920-as években megtörtént. A terület 79%-át Nagy-Britannia jogellenesen leválasztotta a zsidó nemzeti otthon területéről és megtiltatta a zsidó bevándorlást és a földvásárlásokat is. Nagy-Britannia az új államot Transz-Jordániai (vagyis Jordánon-túli) Emirátusnak nevezte el. Ezzel gyakorlatilag a zsidó nemzeti otthon területének 4/5 –n létrehozott egy palesztinai arab államot, ahonnan a zsidókat teljes mértékben kizárta. Bár ez ellentétes volt a népszövetségi szerződéssel a Népszövetség ezt mégis jóváhagyta és elismerte. Ezen az alapon a palesztinai arab nép már 1926-tól, ha korlátozott mértékben is, de gyakorolhatta önrendelkezési jogát. 1947-ben ez a palesztinai arab állam függetlenné vált. Az emirátus aztán brit segítséggel 1948-ban jogellenes agresszióval megszállta Judeát és Szamáriát, amelyet Cisz-Jordániának, azaz Jordánon inneni területnek nevezett el. Így jött létre a Jordániai Hasemita Királyság. Jordániát azonban túlnyomó többségben palesztinai arabok lakják. Az uralkodó család az arábiai Mohamed törzséből származik, senki nem vonhatja kétségbe uralkodói jogaikat. Ami megkérdőjelezhető, az állam megnevezése. Jordánia Palesztina része, palesztinai arab állam. Jordániát nem a jordánok lakják, mert ilyen nép nem a valóságban nem létezik, hanem palesztinai arabok. Ezzel gyakorlatilag megoldottá válik az első probléma: „a palesztin nép önrendelkezési joga.” és szükségtelenné és feleslegessé válik az újabb felosztás és felfedezhetjük, hogy a két-állami megoldást nem kell megvalósítani, hiszen az már létezik. Egyben szükségtelenné válik az ENSZ-ben az a kiterjedt, óriási költségekkel működtetett apparátus, amely ezt a már gyakorlott és létező önrendelkezési jogot a valóságba is át akarja ültetni, úgy téve mintha nem létezne az, amit most megvalósítani akar. Jordánia tehát Palesztina, ha viszont Jordánia nem Palesztina, akkor nincs Palesztina, csak Jordánia és Izrael. Természetesen az ország elnevezése nem egy elemző dolga, hanem az adott ország politikai véleményét formálóké, mégis helyesebb lenne az országot annak földrajzi nevéről Palesztinai Hashemita Királyságnak nevezni, semmint egy olyan folyóról, amely a ráadásul nem is az ország területén, hanem annak csak a határán folyik, Jordániának. II. A menekültprobléma megoldásáról A másik kérdés a „palesztinai arab menekültek” ügye. Anélkül, hogy e helyen behatóbban elemeznénk e problémát csak jelezzük, hogy az arab menekültek a palesztinai arabok és az Arab Liga által 1947-ben jogellenesen kirobbantott háború következtében hagyták el lakóhelyeiket. A menekültek eredeti száma megbízható források szerint 520 ( és nem 750 ) ezer volt. Az arab országokból, valamint Judeából és Szamáriából elűzött zsidók száma – erről az ENSZ és a nemzetközi közösség szeret megfeledkezni – viszont 850 ezer volt, amelyből 750 ezret a zsidó állam befogadott és letelepített, minden külső anyagi támogatás nélkül. Az arab országok (Jordánia kivételével) megtagadták az állampolgárságot a menekültektől és csak csekély mértékben járulnak hozzá a fenntartásukhoz. Az ENSZ viszont óriási szellemi és anyagi erőforrásokat koncentrált arra, hogy ezt a menekült problémát ne oldják meg, hanem éppen ellenkezőleg mesterségesen konzerválják. (A palesztinai menekülteket az EU, Amerika, Ausztrália, Kanada és az európai államok látják el.) 520 ezer arab és 850 ezer zsidó menekült el 1948-ban. Ez kényszerű lakosságcsere, amelyet egyértelműen az Arab Liga és a palesztinai arabok által jogellenesen indított háborúk és pogromok váltották ki. Az arab országokból, illetve Judeából és Szamáriából elűzött zsidók vagyona 20 milliárd dollárt tett ki, amely bőségesen elegendő lett volna, hogy a palesztinai arab menekülteket letelepítsék. Ezt a vagyont azonban az arab országok az Izrael elleni háborús állapotok fenntartására fordították. Palesztinai arabok nemcsak Jordániában, Izraelben, de a Gázai-övezetben, Judeában és Szamáriában, de Palesztinán kívül (pl. Libanon és Szíria) menekült táborokban is laknak . Helyzetüket egységesen rendezni kell és ennek keretében kell megoldani a palesztin menekültek problémáját is. A szuverenitás és az önrendelkezés jogát már megoldottuk az eredeti, már létező két-állami koncepció alapján, a lakosok személyi státuszának a kérdését is rendezni kell. Nemcsak a Hasemita királyságban lakó palesztinai arabok érdemelnek önrendelkezést, de a Judeában és Szamáriában, sőt az Izraelben élők is. Nem is lehetne a problémát féloldalasan megoldani, mert ha csak a népesség egy részének juttatunk valamit, ez ellen a másik része minden bizonnyal lázadni fog. Izraelben is probléma, hogy az arab lakosság „corpus szeparatumként” él a zsidó államban. Teljes jogokat élvez, de a hadkötelezettségből nem veszi ki a részét. Izrael függetlenségi napján gyászol és a Katasztrófát siratja. A zsidó állam által finanszírozott iskolarendszerben pedig államellenességre és zsidógyűlöletre tanít. A demográfiai dilemma, a Dél-Afrika komplexus feloldása Eretz Israel / Palesztina minden arab lakójának meg kell adni a lehetőséget, hogy válasszon: a Hasemita Arab Palesztina vagy a zsidó Izrael polgára kíván-e lenni. Ez nem jelentene diszlokációt, mindenki maradhatna a lakóhelyén és szavazhatna az önkormányzati választásokon, de palesztinai arab útlevelük lenne és a Hasemita királyság parlamentjébe, ha van illetve lesz ilyen választhatna a pártokra és a képviselőkre. Nyilvánvalóan az arab lakosság több mint 90%- a vallási-nemzeti identitásuk alapján a palesztinai arab állampolgárságot választaná. Akik viszont úgy gondolják, hogy Izraelhez akarnak tartozni, azoknak a gyermekei egységes iskolarendszeren belül, egységes tananyagot tanulnának, katonáskodnának és kivennék a részüket is az ország védelmében. A többiek, az arab állampolgárságot választók, amennyiben tiszteletben tartják az állam törvényeit maradhatnak eredeti lakóhelyeiken, ellenkező esetben azonban repatriálni kell őket a palesztinai arab államba. Visszatérve a menekültek problémájára. A Hasemita királyság területe gyéren lakott, így óriási üres területek vannak, ahová a palesztinai arabok hazatérhetnek és ezzel megvalósulhatna a „visszatérési jog” is. Mindazt azt az óriási kidobott pénzmennyiséget, amelyet eddig az ENSZ ( azaz az Európai Unió, az európai országok, az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália stb.) a menekültprobléma fenntartására fordított, most végre a probléma megoldására, a menekültek letelepítésére fordíthatja. Izrael rendelkezik azzal a technológiával és know how- val, hogyan fordítsa termővé a kiszáradt területeket, az ENSZ az idáig kidobott anyagi erőforrásokkal és a palesztinai arabok pedig iskolázottságukkal és szakmai hozzáértésükkel virágzó országot teremthetnek e területen. Képzeljük csak el, hogy mindazt a romboló-pusztító energiát, amelyet a zsidógyűlöletre és Izrael elpusztítására összpontosítottak, most a teremtésbe és egy önálló haza építésére fordíthatnák. A Gázai-övezet lakóinak egy részét is ide telepíthetjük le anyagilag is ösztönözve őket. Közös projekteket indíthatnak el az Európai Unió, a Világbank stb… együttműködéssel olyat mint pl. a Békevölgyi-projekt az Aravában, amely a Negev - sivatagban virágzó öntözéses földművelést és idegenforgalmi látványosságot hoz majd létre és egy millió új munkahelyet teremt. Izrael a Vörös-tenger vízét kívánja a kiszáradásban lévő Holt-tengerbe vezetni, amely a világ legalacsonyabb pontján fekszik. A helyzeti vizienergiával sólepárlással édesvizet állítana elő, amelyet öntözésre fordítana. Hajdan e területen virágzó földművelő közösségek éltek és a Jordán-folyó is a Vörös-tengerbe ömlött. E projektet ebben az évben hirdették meg Izrael és Jordánia, valamint a Világbank részvételével. Ez az együttműködés jó példája lehetne. Izrael dilemmája, hogy amennyiben a két – állami megoldás, azaz a zsidó nemzeti otthon területéül kijelölt ország ismételt, másodszori felosztása meghiúsul, akkor azzal kell szembe néznie, hogy zsidó állam lesz vagy demokratikus, de arab állammá válik, ezáltal hosszabb távon feloldható. Egy újabb felosztás a zsidó államot védhetetlen határok mögé utasítaná és a megsemmisülés azonnal veszélye fenyegetné, ebbe öngyilkosság lenne belemennie. (Hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok miért szorgalmazza mégis ezt a tervet, jóllehet tisztában van annak következményeivel egy külön írás tárgya lesz. ) Ráadásul az ismételt két-állami felosztás zsidó települések újbóli felszámolásával és zsidóknak lakhelyükről való elűzésével járna. Az, hogy a Judeában és Szamáriában felújított zsidó települések sértenék a nemzetközi jogot, abszurd és ilyen kijelentést jogismerő ember vagy politikus csak rossz szándékkal tehet. A demográfiai kérdés a szuverenitás és az állampolgárság kérdésének szétválasztásával megoldódik és így a zsidó vagy demokratikus állam dilemmája fel sem merül. Ráadásul megoldódna az izraeli arabok meghasonlottsága is, hiszen ma egy olyan állam polgárai, amellyel sem etnikailag, sem vallásilag, sem történelmileg képtelenség azonosulniuk. Nem lehet kényszeríteni őket arra, kell egy olyan állam polgárának legyenek, amellyel vérségi és vallási hovatartozásuk miatt azonosulni nem tudnak és annak pusztulását kívánják.. A legnagyobb haszon mégis abban van, hogy a palesztinai arab nép romboló-pusztító energiáit e megoldás végre termővé-építővé változtathatná. Ez az eredeti felosztáson alapuló két –állami megosztás és a menekültek letelepítése végre tartós békéhez vezetne.